Ujváry Zoltán: Gömöri magyar néphagyományok (Miskolc, 2002)

NÉPDALOK ÉS NÉPBALLADÁK

különböző önálló vagy olykor a szabadtéri játékokhoz fűződő dalokat - voltaképpen tehát az eredeti cselekvéstől leválasztva - énekeltek. Egyik kedvelt önálló dal a Fejsze, vágd le azt a berket, kibe guzsaly terem kezdetű. E dallal kapcsolatban megemlítendő, hogy az ún. játék nélküli dalokhoz is kapcsolódnak bizonyos mozdulatok, a szöveget kísérő mimikus megnyilvánulások. Jó példa rá az említett dal. A kutatómunka során a dalosok a gyűjtőnek gyakran olyan dalokat énekelnek gyermekjátékdalként, amelyek más csoportba sorolhatók, dallam és szöveg szerint más kategória alá vonhatók. A felnőttek dalaiból - szerelmi dalokból, lakodalmi dalokból, betyárdalokból stb. - való alászállásra a kutatók már korán felfigyeltek. Elsősorban azonban csak azokat a dalokat vették tekintetbe, amelyeknél a gyermekek hagyományába való bejutás együtt járt a szövegromlással, vagy amelyeknél csak bizonyos részek, sorok kerültek a gyermekdalkincsbe. Szeretnék itt rámutatni arra, hogy a gyermekek - a süldő lányok, a suhanc fiúk (8-15 év) - voltaképpen már a dalkincs jelentős százalékát ismerik passzíve, de a kiválóbb individuumok már aktív dalkészlettel rendelkeznek. így tulajdonképpen ez esetben is lényegében merevnek tűnik a szigorú kategorizálás és a gyermekdal-hagyománynak a többitől való leválasztása. Kétségtelen, hogy a játékdalok sajátos karakterűek, azonban szorosan kapcsolódnak a népdalkincs egészéhez, és csak azzal együtt vizsgálhatók mind zeneileg, mind funkcionálisan. Egyén, közösség, hagyományozódás A népzenei anyag gyűjtése során minden kutató - s ez természetes - a lehető legjobb dalosok felkutatására törekszik. Ha nagyobb terület népdalairól akarunk áttekintést, aligha nyílik lehetőség (különösen, ha az külhoni terület) egy falu vagy akár egy kisebb közösség beható, szinte egyénekig részletező vizsgálatára. A kutatott területen rendszerint a helyi lakosok által jó dalosként, sokat tudó nótázóként ismert individuumtól kapjuk a falu, a közösség dalkincsének, dallamanyagának a keresztmetszetét. A kötetben szereplő dalosok közül többen a közösségből magasan kiemelkedő „nótafa" egyéniségek. A zenei folklórban meghonosodott „nótafa" megjelölés az átlagosnál jóval nagyobb számú dalt ismerő individuumra vonatkozik. Itt nyomban szót kell ejtenünk a jó dalos, a kiemelkedő képességű nótafaegyéniség fogalmáról. Többnyire a sok dalt ismerő, a jó előadó, a ,jó hangit" egyéneket szoktuk kutatásaink során kiemelni, és különböző szempontból a dal életére, a hagyományozódásra, a közösségi kapcsolatokra, a személyiségre vonatkozóan stb. vizsgálni. Gyakran háttérben maradnak a közösségnek azok a tagjai, akik éppen olyan jó előadók, mint az ún. nótafák, csakhogy a repertoárjuk „szűkebbnek" bizonyul. Vajon a mennyiség, a számszerűség alapján eldönthető-e, hogy kit tarthatunk kiemelkedő individuumnak? A jó dalos fogalmának a megítélésénél tekintetbe kell vennünk a rájuk vonatkozó közösségi véleményt. Voltaképpen azt, hogy a közösség kit, ill. kiket tart jó dalosnak egy-egy faluban. Idevonatkozó vizsgálataim alapján azt mondhatom, hogy a „népi" vélemény szerint nem minden esetben csak az a jó dalos, akit a gyűjtő, a zenefolklorista annak tart, és ez nagyon lényeges kérdés! A jó dalos helyi megítélése a közösség különböző egyedeinek zenei ízlésétől, a dalossal szembeni pszichikai magatartásától, a „rétegbeli" elkülönüléstől stb. nagymértékben függ. Helyi irányítás nyomán többször jutottam „nagyon jó nótás" emberhez, aki szinte kivétel nélkül műdalokat, magyar nótákat dalolt. Ujabb és újabb érdeklődésemre elsőként mindenki azt a „nótafát" nevezte meg. S ugyanabban a faluban gyakran csak a véletlen hozott össze a régi hagyományt őrző dalossal. Nem kétséges, hogy zenei szempontból melyik individuum a fontosabbik, de nem felejtkezhetünk meg a közösségi véleményről. Olyan véleményről tehát, amely mögött egy teljes falu, olykor nem elhanyagolható létszámú „tömeg" áll. A zenei folklórban a kiemelkedő daltudású individuum meghatározását illetően lényegében szakszempontok érvényesülnek. Ez természetszerű. A „magyar nótás" sok száz nótával sem kapja meg a folklorista „nótafa" megtisztelő jelzőjét, sőt, éppen ellenkező előjellel, negatív példaként szokás emlegetni. Ugyanakkor a közösségben az ilyen nótások magasan kiemelkednek, sőt a közösségtől éppen ezek érdemlik ki a „legjobb dalos", a „legjobb nótás" megtisztelő jelzőt. És itt ennek kapcsán szólnunk kell arról, hogy a népdal és a magyar nóta a népi közösségekben - elsősorban gömöri kutatásaim tapasztalatai nyomán hangsúlyozom - nem különül el egymástól. Erről más helyen részletesen szóltam. Most az előadók személye miatt irányul erre a figyelmünk. Voltaképpen arról van szó, hogy a magyar nóta 20. század eleji, két világháború közötti térhódításával a közösségben új „előadók", új dalos individuumok kerültek előtérbe. A figyelem azokra irányult, akik az újat, a rangosabbnak vélt nótákat ismerték és dalolták különböző alkalommal. A két világháború közötti időben, s még