Ujváry Zoltán: Gömöri magyar néphagyományok (Miskolc, 2002)

SZÜLŐFÖLDÖN HONTALANUL

A prágai utam után levelet írtam a két nénémnek. Közöltem velük, hogy nem megyek Amerikába. Az édesanyámat nem vihetem. Nem hagyom el őt, amíg él. Aki csak miértünk élt. Meneküljek el innen más országba? Azt nem teszem. Ha édes szülőmet nem vihetem magammal, akkor legyen ott Amerika, ahol van. Intő példa előttem a bátyám, akit az Isten megbüntetett. Amikor a bátyám a háborúban volt, édesanyám és édesapám minden este imádkozott érte a szentkép előtt. Száz életveszélyben volt a bátyám. Először tíz lépésről célozta meg egy ellenséges katona. A fejét akarta meglőni. A fülét súrolta a golyó. Másodszor a puskája tusát találta el a robbanó lövedék. Aknára lépett, nem robbant fel. Két hétig egy ukrán asszony rejtegette. Amíg haza nem jött, a szüleim nem szűntek meg térdre ereszkedve imádkozni a szentkép előtt. Az Isten meghallgatta őket. A bátyám szerencsésen, minden baj nélkül, egészségesen visszatért a háborúból. Otthon aztán hűtlen lett a szüleihez. Otthagyta őket. Elment Kanadába, onnan meg át az Egyesült Államokba. A szüleim nem imádkoztak érte többet. Csak sírtak és könnyeztek. Nem volt szerencséje Amerikában. Valaki agyonütötte. Megmenekült a háborúból és ilyen csúfos halállal távozott az élők sorából. Sokszor gondoltam arra, hogy ez az Isten büntetése volt, amiért a szülőket elhagyta. Két hét múlva kaptam egy magyar nyelvű újságot Amerikából. Szabadság volt a címe. Ilon néném küldte. Mintha csak saját szavaimat olvasnám, amiket az amerikai követségen mondtam. Az újság megírta, hogy a csehszlovák kormány csúnyán megszegte azt a megállapodást, amit a nemzetközi egyezményben aláírt. Arra törekszik, hogy a magyar nemzetiséget kiirtsa Szlovákiában. A kicserélés ürügyével ártatlan magyarok tízezreit deportálják Csehországba. Mint a rabszolgák, áldatlan körülmények között élnek nők, gyerekek, idős nyomorult, beteg emberek orvosi segítség nélkül, a legtöbb helyen istállóban, mint a barmok. Az amerikai magyarság panasszal fordult a kongresszushoz, Amerika ne engedje meg ez a népirtást. A nagyhatalmak felfigyeltek. Megszűnt a deportálás. Az amerikai követségen gyufája lehettem annak a tűznek, amelyik az Egyesült Államokban a magyarság érdekében fellobbant. És kezdtünk bizakodni, hogy megnyílik az út hazafelé nekünk is, szerencsétlen száműzött csehországi magyaroknak. A szlovákok meginogtak. Megijedtek, hogy baj lesz. További magyar házakat nem mertek elfoglalni. Akik már beköltöztek, kezdték érezni a büdösét. Nem dolgoztak a földeken. A tavaszi szántást, vetést és ültetést elhanyagolták. Nemcsak Lévárton, hanem végig a Turóc völgyén minden faluban parlagon maradtak a földek. A Magyarországról áttelepített;mátrai szlovákok nem értettek a földmüveléshez. Azok otthon bejáró munkások voltak, üzemekben, gyárakban dolgoztak vagy erdészeti munkával foglalkoztak. A földdel nem tudtak mit kezdeni. Azt ígérték nekik, hogy itt a kerítés is kolbászból van fonva, csak jöjjenek. Jöttek is boldogan, a legtöbbje csak egy szál ruhában. Nagy lett aztán a csalódásuk. Ők is kezdtek zúgolódni. Az ő útjuk visszafelé lezárult. Csehszlovák állampolgárok lettek. Nekik vannak jogaik. Mi jogfosztottak lettünk. Törvényt nélkülünk, rólunk és ellenünk hoztak. Mert nem tagadtuk meg magyarságunkat. És az ország állampolgárai sem vagyunk. Az amerikai követ mondta: először legyünk állampolgárok, azután más lesz a helyzetünk. Neki lett igaza. Egyelőre azonban még törvényen kívüli üldözöttek vagyunk. De a megváltásunk csillaga szerencsére kezdett már pislákolni. Eletünk Protivínben A csehországi Protivínbe érkezésünk óta hosszú idő telt el. A kezdet keserveiről már beszámoltam. Az otthoni utazásom óta másképpen látom a helyzetünket. Felcsillant a remény, hogy előbb-utóbb hazamehetünk. Csak ki kell várni az alkalmas pillanatot. A világ felháborodása miatt a cseh hatóságok vizsgálatot rendeltek el. Talán nem is tudtak arról, hogy a szlovákok milyen túlkapásokat csináltak. A protivíni gazdák megdöbbentek, amikor megtudták, hogy mi nem önkéntesek vagyunk.