Berecz József: Borsod megye és Miskolc múzeumügye a helyi sajtó tükrében (Miskolc, 1999)

zetlen feltárására. Egyebek között ezeket írja: „Mennyivel szerencsésebbek azok a nemzetek, mint mi, amelyeknek földjén a képzőművészetek már a reneszánsz korával művelőkre találtak! Ezek ingyen jutottak ahhoz, amihez mi sohasem fogunk hozzájutni...Itt nálunk Borsodmegyében, hajói tudom, az egyetlen Melczer László az, kinek birtokában néhány nagyon értékes, sőt állítólag két Van Dyck kép is van. Azért mondom, hogy állítólag, mert szinte hihetetlen, hogy a „pittore cavalieresco" két képe ide szorult volna Borsodmegyébe. Mi nem vagyunk abban a szerencsés helyzetben Magyarországon, hogy múzeumaink örökségképpen jussanak kész képgyűjteményekhez. Ami e téren történt, azt mind az országos képtár kapta. Társadalmi úton sem vagyunk képesek galériákat csinálni, mert az egyének szegények és különben is nagyon igénybe vagyunk véve minden irányban. A kormány sem képes a vidéket olyan mértékben támogatni, mint aminőben kívánatos volna." Mintegy összegzésül, a cikkíró megjegyzi: „Ezekből tehát körülbelül világos, hogy a múzeumokra, képtárakra nagy szükség van; de hát az a kérdés, hogy vájjon azok létesíthetők is." A kétkedők csattanós cáfolatára november 11 -én mégis csak megnyílt a miskolci képtárlat, a Nemzeti Szalon s a Közművelődési és Múzeum Egyesület közös rendezésében. S a Borsodmegyei Lapok november 17-i tudósítása hírül adja, hogy a kultuszminisztérium a megalakítandó borsodi képzőművészeti társulatnak adományozott három festményt (közöttük Glatz Oszkár „Est a havason" című olajképét), - Lánczy Leó országgyűlési képviselő pedig két festményt ajándékozott a Borsod-Miskolci Múzeum képtárának. A biztató indulás után nem sokkal mutatkoznak azonban a tartós gondok is. Közülük a legelső, egyszersmind a legsúlyosabb a múzeum önálló otthonának a hiánya. „A mi múzeumunk" című vezércikkében a Borsodmegyei Lapok 1900. január 16-án a nyilvánosság elé tárja, hogy az áhított múzeum eddig összegyűlt anyagát a régi református főgimnázium szerény könyvtárhelyiségébe zsúfolták össze, s „ott fognak azok... aligha célszerűen osztályoztatni; meg kell azzal ez idő szerint elégednünk." A helyszűke még inkább szorító gondokat okoz, hiszen közben újabb és újabb adományok érkeznek a múzeum gyűjteményeibe, s ezekért sűrű egymásutánban olvasható az intézmény köszönetnyilvánítása valamennyi itteni hírlapban. S érkezik pénzadomány is. A fenntartó egyesület évi közgyűlésén - 1900. március 25-én - a beszámoló kiemelten említi, hogy a megszűnt budapesti „Borsod Kör" készpénzvagyona maradványát, 1500 koronát a miskolci múzeum gyarapítására utalta át. Késő ősszel pedig miskolci régészeti szenzáció hozza lázba a helyi sajtót. „A mi páratlan leletünk" címmel, három folytatásban - november 20-án, 23-án és 30-án - arról számol be a Borsodmegyei Lapok tudósítója, hogy a pályaudvar bővítési munkálatai során hatalmas mamutagyar került napfényre a földből, egyéb őskori leletekkel együtt. Részletesen ecseteli a kiemelés, a tartósítás, az elszállítás viszontagságait. Közli, hogy „a csodálatra méltó lelet" a múzeumban „lesz látható". Közli az agyar méreteit is: hossza 3,3 méter, súlya 180 kilogramm, s hozzáfűzi: „ekkora agyar egyetlen múzeumban sincsen". Ugyanez a lap december 11-i számában hosszú írást közöl „A mi múzeumunkról" címmel, s érdekes adalékkel is szolgál a létesítési szándék előzményeiről. Eszerint „A miskolci Athleta-kör, mely 1889-ben alakult, már méhében hordja a múzeum csiráját. Ugyanis az Athleta-kör alakítja meg a Turista-egyletet... E kis, de életképes egylet,