Fügedi Márta szerk.: B.-A.-Z. megye népművészete (Miskolc, 1997)

HÁZIIPAR Bencsik János

nek, hiszen a vékony szálú rostanyag jobb minőséget jelentett. A rostnyerés, illetve a rostanyag feldolgozása, annak paraszti jellegű eljárásai számos kézieszközt, a háziipari termékek köréből kikerült eszközt (tiló, gereben) igényeltek. A törést a. pozdorja eltávolítása követte, majd a puhított, kellően finomított rostanyagot kisebb-nagyobb közösségben feldolgozták. Guzsaly, orsó (illetve a kerekesguzsaly, illetve rokka) alapvető eszközeik voltak, ezekkel fonallá alakították, sodorták a kendert. A fonál további házi felhasználása újabb szerszámokat igényelt (motolla, viszáló), hogy alkalmassá tegyék a szövésre. Ezen a háziipari bázison virágzott fel a 19. század végétől a szőttes kultúra (Dobrossy István 1970.). A szövés legtovább élő területe a rongypokróc készítése. Ehhez hulladék textíliát hasogattak fel és kenderfonál közé szőtték. Egy-egy műhelyre jellegzetes szín- és formakincs a jellemző. Újabban e területen is megjelent a műanyag. A háziipar részeként kezelhetjük a gabonafélék lisztjéből sütött élelmiszereket, különösen akkor, ha azok éppen alakjuk, formájuk révén a népművészet témakörébe is besorolhatók. A jól kelesztett, kitűnően sütött házikenyér mellett vannak más tésztafélék is, melyek piacra kerülhettek. A perec egy jól formált, sütött tésztaféle, amely már piaci terméknek számított. Az erdőhorváti asszonyok háziiparszerűen készítették és értékesítették. A „horváti perec"-et előbb megfőzték, majd kemencében sütötték. A karika alakú tészta sütéséhez mindenki értett, de piacra csak a szegényebbek, a vagyontalanok sütötték (Bakó Ferenc 1952.). Bencsik János