Fügedi Márta szerk.: B.-A.-Z. megye népművészete (Miskolc, 1997)

NÉPI KERÁMIA Vida Gabriella

nem a habán technika szerint használták, hanem máz alatti festékként, agyaghoz, illetve kaolinhoz kevert, azaz mesterségesen előállított földfestékként. Mindezeknek megfelelően a sárospataki mázas kerámiának négy korszakát tudjuk megkülönböztetni: 1. a máz megjelenésétől a habánok letelepítéséig; 2. a habán korszak, 1645-től kb. az 1670-es évekig; 3. az ún. kisnemesi és városi polgári korszak a 17. századtól kb. a 19. század első felével bezárólag; 4. a parasztedény korszak 1850-től 1950-ig. Az első szakasz az ún. hódoltság kori, „törökös" korszak, mely a várból illetve a kollégium udvarán előkerült leletek alapján megegyezik a 16-17. századi, országrésznyi területen kimutatható, világos alapra írókával kontúrozott növényi díszű kerámiaművességgel. A második korszakról mit sem tudunk. A harmadik korszakból néhány pompás céhedény és úrasztali boroskancsó maradt ránk. E kor termékein kimutathatóak a már említett habán hatások. Az alkalmazott színek elsősorban azok, amelyeket a korábbi pataki ólommázas töredékeken is látunk: fehér, zöld, vörös, barna, a többit (kék, sárga, fakó, szürke) többnyire kiegészítőként használták. Szinte kizárólag ennek a korszaknak a jellemzője a domború agyagdíszítés, ami a 18. és a 19. század fordulóján kedvelt díszítési mód volt, de kizárólag Sárospatakra jellemző a régióban, hogy ezt nemcsak az egyszínű, többnyire zöldmázas edényeken, hanem a világos alapú, több színűeken is alkalmazták. A nem különleges alkalmakra készült korabeli edények növényi ornamentikája öröklődött tovább a parasztkerámia korszakába. A motívumoknak az edény testére viteléhez vékony ecsetet és gurgulyát (írókát) használtak. Ebből a szinte csak fehér alapozású korszakból három mester érdemes említésre: Lévay Mihály és Lévay József, valamint a miskolci céhnél is legénykedett, receptkönyvéről is híres Szerentsi Mihály. A pataki fazekasok 1723-ban újították meg a céhüket, mely aztán a feloszlatásáig, 1878-ig működött. Ritkán és kevesen lehettek kontárok: 1827-ben például 24 céhes mester mellett 8 kontár élt Patakon, ők sem igazi kontárok, hanem céhben tanult, képzett mesterek voltak, akik a céhbe állás költségeit nem tudták megfizetni. A céh azonban hamarosan mindnyájukat a beállásra kényszerítette.