Katona Judit - Viga gyula szerk.: Az interetnikus kapcsolatok kutatásának újabb eredményei (Miskolc, 1996)
Kürti László: Interetnikus kapcsolatok: elméleti kérdések és problémák a kulturális antropológia köréből
A politológus Victor Zaslavsky azonban rögtön kritikai éllel támadja Hobsbawm meglátását, és hozzátehetjük, nem is alaptalanul, amikor azt írja: „Ha Lettország megmarad a Szovjetunió részeként, a lettek hamarosan kisebbségként élhettek volna saját területükön. Kétséges, hogy ekkor meg tudták volna-e tartani nyelvüket és kultúrájukat sokáig az (orosz) bevándorlás hatása alatt. Független Lettország azonban meg fogja tudni őrizni nyelvét és kultúráját" {Zaslavsky 1992:115). Ehhez nyugodtan hozzátehetjük, hogy nemcsak Lettország, de Litvánia és Észtország is hasonló helyzetben van, hogy függetleníthette magát Oroszországtól. Továbbmenve azt is nyugodtan kijelenthetjük: azok a nemzetek és etnikumok, akik bizonyos körülmények miatt megmaradtak az orosz szövetségben, pláne ha olyan kis nemzetekről van szó, mint a hantik/mansik, komik, zűrjének, tuvák, udmurtok, jövőjüket illetően megmaradásuk épp olyan kétséges lehet, mint amilyen a letteké és litvánoké volt a Szovjetunió keretén belül. Ezen felfogásokkal szemben segít Frederik Barth klasszikus elmélete az etnicitásról s annak egyik meghatározó jellegéről, a csoporthatárokról, melyek sokkal fontosabbak lehetnek az adott pillanatokban, mint a határon belüli s kívüli dolgok (1969). Itt természetesen nem érvelhetünk szociobiológiai ösztönökkel, vagy gazdasági meghatározottsággal, viszont azokkal a nemzeti ideológiákkal igenis lehet érvelni, melyek azt bizonyítják, hogy nem mindig évszázados kulturális hagyományokról van szó (Fox 1990). Annak ellenére, hogy Barthot igen sok támadás érte, elméletében sok olyan kitétel van, melyek mind a mai napig érvényeseknek mondható. Mint ahogy a szimbolikus határok s tudatok sem mindig ugyanolyan értékkel bírnak mindenki számára, úgy ezeket a többszörös, többszínű identitással lehet inkább érzékeltetni. Hogy egyéneknek lehet nemcsak egy, hanem többfajta önazonosító tudatuk ezt is el kell ma már ismernünk. így csoportokban elhelyezkedőknek is jutnak olyan szerepek, mely más más tudati azonosságot kívánnak meg. Klasszikus antropológiai tanulmányokban (E. Evans-Pritchard, E. Leach, R. Firth) erre is van bőven példa; s a többpólusú halmozottan érvényesülő csoportazonosság, csoportérdek is ezt mutatja akár ha a Nuer-Shilluk-Dinka háromszöget vizsgáljuk meg, akár pedig a jelenlegi szerb-horvát-bosnyák helyzetet, vagy ezek nemzetközi méretű kapcsolatait. Az egyén önazonossága mindig változó: több összetevője lehetséges mint biológiai, vagy gazdasági érdek. Biztos ismerős az az, immár folklorizált történet, arról a bizonyos makedóniairól, akit Omerszkinak neveztek, majd aki a szerb megszállás alatt Omerikre változtatta a nevét; a bolgár csapatok bevonulása után rendesen Omerov lett; majd a görög könyvelésekben mint Omeriádesz lett beírva; de tulajdonképpen a helyiektől mindig csak a török „Omer bej" megszólítást élvezte. Arthur Patterson is ír egy hasonlót, amikor Erdélyt járta a múlt században. A neves angol utazó megszólított egy gazdát, aki azt válaszolta neki, hogy magyar, de nem tud magyarul. Mire az angol meghökkenve teszi fel neki a kérdést, hogy hogyan lehet az amikor nem is beszél magyarul. Mire a gazda csak erősítgeti, hogy van még elég ideje megtanulni. Majd aztán a feleségét s gyerekeit firtatja. Erre a gazda már csak annyit mond: „Hát ha az úr annyira akarja, akkor engem nyugodtan vegyen magyarnak, s feleségem pedig románnak". Az ilyen, s ehhez hasonló realitások segíthetnek abban, hogy az etnikai, az interetnikus határok rugalmasságát és átjárhatóságát mindig szem előtt tartsuk. A multikulturalizmus nem azt, vagy nemcsak azt jelenti, hogy kultúrák egymás mellett tudnak élni, hanem, hogy úgy tudnak egymás mellett maradni, hogy minden kultúrában a hasonlót és a különbözőséget egyszerre fogadják el a benne élők.
