Katona Judit - Viga gyula szerk.: Az interetnikus kapcsolatok kutatásának újabb eredményei (Miskolc, 1996)

Liszka József: Etnikai és kulturális folyamatok a Pannon térség északi határvidékén (Problémafölvetés és előzetes megjegyzések)

ETNIKAI ÉS KULTURÁLIS FOLYAMATOK A PANNON TÉRSÉG ÉSZAKI HATÁRVIDÉKÉN (Problémafölvctés és előzetes megjegyzések) LISZKA JÓZSEF I. Végső soron tudománytörténetileg magyarázható, ám mégsem indokolható, hogy néprajzi gyakorlatunk (s tulajdonképpen nemcsak a miénk) kimondva-kimondatlanul azonosítja népi kultúránk elterjedési területét a magyar nyelvterülettel (és általában a „nemzeti" népi kultúrákat az adott etnikum-nemzet nyelvi kiterjedésével). Az azon belüli belső tagolódás, az egyes tájegységek, néprajzi, etnikai, etnokulturális csoportok meghatározására eredményes erőfeszítéseket tett ugyan (gondolom itt most nem kell a Szeder Fábiánnal vagy Csaplovics Jánossal kezdődő, Viski Károlyon keresztül húzó és minden bizonnyal Kósa Lászlóval sem záruló sor könyvészetet megadnom), ám a külső határok egybeesését gyakorlatilag evidensnek véve, a kérdéssel érdemben nem foglalkozott. Gunda Béla, aki pedig valóban európai távlatokban és összefüggésekben vizsgálta a magyar népi műveltséget, szintén a „nyelvi határokon belül" szemlézi csak népi kultúránk tagolódását: „A magyar népi műveltség - amelyben benne rejlik a hagyományos és a folyamatosan új - az Őrségtől a moldvai csángókig, a Zobor vidékétől a szerémségi magyarokig sajátosan integrálódott, egymással láncszerűen összefüggő, vonalhatárokkal el nem választható, az etnikumot is kifejező szubkultúrák sokszínű freskója" - írja akadémiai székfoglalójában (Gunda 1994. 52.). Ennek ellenére, s ez a székfoglaló egész mondanivalójából, érvrendszeréből egyértelműen kitűnik, a nyelvi határ - legalább itt, Közép-Európában - nem jelent egyszersmind kulturális határt is. Ugyanez érvényes a Skandináv félszigetre, amint az Nils-Arvid Bringéus munkájából megtudjuk (Bringéus 1990. 93.), s Richard Weiss kutatásai Svájc viszonylatában is igazolják ezt a tételt (Weiss 1959.). Paládi-Kovács Attila hangsúlyozza, hogy „lehetetlen a szomszéd népekétől elszakítva vizsgálni a magyar népi kultúra tagozódását" (Paládi-Kovács 1980. 58.), ám ha valóban eszerint járunk el, akkor annak is ki kell derülnie, hogy az egyes népek népi kultúrái között nincs éles határ, sőt (tovább menve) a népi kultúrák valószínűleg nem is a népek, nemzetek, etnikumok nyelvi kiterjedése szerint körvonalazódnak (a témához lásd még: Greverus 1969.; Kiliánová 1994.; Voigt 1980.). A fentiekből adódik, hogy a néprajztudomány szép és izgalmas feladatai közé tartozik az egyes népi kultúrák alkotóelemei eredetének feltárása, a kulturális áramlatok útvonalainak a feltérképezése, azok okainak felderítése, illetve az egyes kultúrák, kultúrkörök határainak megvonása, valamint egymásra gyakorolt hatásainak megállapítása. Ugyancsak izgalmas problémakörbe botlik az a kutató, aki az etnikumok (ez alatt jelen esetben, az egyszerűség kedvéért a mai értelemben vett nemzeteket értem) és kultúrák sajátos viszonyrendszerének vizsgálatába kezd. Nyilvánvaló ugyanis egyfelől, hogy egy-egy etnikum népi kultúrája (ha van ilyen) általában nem egységes, több kisebb-nagyobb, egymástól többé-kevésbé eltérő, ugyanakkor egymáshoz mozaikszerűen kapcsolódó alapegységből tevődik össze. Másfelől azonban bizonyos kulturális jelenségek