Katona Judit - Viga gyula szerk.: Az interetnikus kapcsolatok kutatásának újabb eredményei (Miskolc, 1996)

Csíki Tamás: A román és a magyar etnikumú parasztság történeti kutatásának néhány problémája a kapitalizmus korában

korszerűsödött, a nagyobb jövedelmeket biztosító és a belterjesebb tartást feltételező szarvasmarha-tenyésztés (a magyar falvakban részben a sertéshizlalás) került előtérbe. Emellett a fajtaváltás is megindult, a román falvakban pl. a szarvasmarha-állomány 19%a(!) már a pirostarka, a borzderes és az egyéb színes fajtákhoz tartozott, a magyar falvakban a 13%-a,

25 ami egyűttal jelzi, hogy ez a folyamat, miként az összállomány szerkezeti javulása, a román településeken gyorsabban, nagyobb intenzitással zajlott. Ez nem jelenti azt - miként majd utalunk rá -, hogy az állattartás egésze belterjesebbé vált volna, azt viszont újra alátámasztja, hogy a román falvak paraszü termelésében a csak elemeiben korszerűsödő állattartás továbbra is kimagasló szerepet töltött be (ez szükségszerű volt, hiszen láttuk, hogy a szántóművelés extenzív bővítése is alig haladt előre), ami a fejlődés további lehetőségeit is meghatározta.

26 Az 1890-es évek közepétől ugyanis a következő évtizedekben ellentétes irányú folyamatok zajlottak a magyar és a román községekben. Az előbbiekben az állattartás veszített súlyából (számosállat-számban kifejezve 1911-ig az összállomány 14%-kal csökkent), az utóbbiakban viszont jelentősége tovább növekedett (az összállomány kb. 5%-kal). Az egyes fajtákat tekintve a magyar falvakban a szarvasmarha- és a lótartás is stagnált, míg a románokban éppen ezek száma emelkedett (16, illetve 29%-kal). A sertésállomány mindkét etnikumnál jelentősen visszaesett (ebben nagy szerepe volt a 1895től pusztító sertésvésznek, illetve az extenzív tartás romló lehetőségeinek), hiszen a magyar falvakban 59%-kal, a románokban 47%-kal csökkent a számuk; miként a juhtartás is, újra csak különböző mértékben: a magyar településeken 78%-kal, a románokban 35%-kal. (Ez alátámasztja, hogy a román falvakban a legelők és a fekete ugar aránya, amely az extenzív juh- és sertéstartás létalapja, sokkal kisebb mértékben csökkent, mint a magyar településeken. Erre utal, hogy a kecsketartás a románság körében a század első évtizedeiben is valamelyest bővült.) Mindezek következtében a román etnikumnál tovább javult az állomány összetétele (szarvasmarha 68,9%, ló 20,1, sertés 8,9, juh 2,1% 1911-ben), miközben az állattartás súlya is növekedett, s a magyar falvakban is kedvezőbbé vált a szerkezeti megoszlás (azonos sorrendben: 64,4, 23,1, 11,7 és 0,8%), ez azonban itt az összállomány visszaesésével párosult. E folyamattal párhuzamosan a román és a magyar településeken is felgyorsult a fajtaváltás. Elsősorban a szarvasmarha-tenyésztésben, hiszen 1911-ben a vizsgált járásban az állomány kb. 76%-át (a román falvakban), illetve 69%-át (a magyar településeken) már a különböző nyugaü színes fajták alkották (mindenekelőtt a pirostarka-állomány került túlsúlyba), ezzel szemben a magyar szürkemarha évszázadokon át tartó fölénye megszűnt.

27 A sertésállományban már a múlt század utolsó évtizedétől a mangalica zsírsertés dominált (1911-ben a magyar falvakban az összlétszám 90,6%-át, a románokban 92,6-át alkották), ami a korábbinál ugyan intenzívebb tartást igényelt, a többnyire angol eredetű hússertések azonban egyik falutípusban sem tudtak elterjedni. 25 A magyar korona... I. r. 444-448. 26 Miként meghatározta az is - s ez ugyancsak jelzi a különbségeket -, hogy 1895-ben a Központi járás magyar falvaiban egy számosállatra mindössze 0,8 kataszteri hold, a román településeken 1,1 hold legeltethető terület jutott. (Ez a takarmány termelés fokozásának kényszerét vonta maga után, elsősorban a magyar falvakban, bár erre a kisparaszti gazdaságokban - miként majd látjuk - csak korlátozottan volt lehetőség.) 27 M. S. K. 41. k. 594-599. Ez esetben is országos tendencia érvényesült, ami persze Magyarországon nem egyforma mértékben zajlott. A leglassabban éppen a tiszántúli és az erdélyi területeken, ezért is szembetűnő az általunk vizsgált járás eredménye, ami azt támasztja alá, hogy ebben a folyamatban etnikai szempont nem játszott közre. Csupán arról van szó, hogy az állattartás dominanciája kedvezőbb fajtaösszetétellel párosult. Vb. FürL, 1976.238.