Katona Judit - Viga gyula szerk.: Az interetnikus kapcsolatok kutatásának újabb eredményei (Miskolc, 1996)

Pozsony Ferenc: Etnokulturális folyamatok a moldvai csángó falvakban

ETNOKULTURÁLIS FOLYAMATOK A MOLDVAI CSÁNGÓ FALVAKBAN POZSONY FERENC Az interetnikus kapcsolatok kutatásának egyik sajátos területét és lehetőségét jelentik a peremvidéken, a kontaktzónákban és a nyelvszigetekben élő népcsoportok. (Svensson 1982.) Ennek a két világháború közötti periódusban megerősödött kutatási irányzatnak az eredményei a magyar néprajzi, nyelvészeti vizsgálódásokban is jelentkeztek. (Vámszer 1940.) A nyelvszigetek kultúrájával foglalkozó írások feltárták, hogy a peremvidékeken és a nyelvi meg a kulturális szigetben élő közösségek műveltsége több rétegből áll. (Kuhn 1934., Weber-Kellermann 1986.) 1. Szubsztrátumában nagyon sok régi, úgynevezett reliktumelem található. 2. A nyelvszigetben élő népcsoport kultúrája folyamatosan tovább épült belső erőforrásokból, tehát belső alkotású, eredetű elemekkel is szüntelenül gazdagodott. 3. Ugyanakkor a többségi etnikum gyűrűjében élők, a gazdasági, társadalmi és politikai kapcsolatok, viszonyok hálójában a „többségiektől" átvett kölcsönjavakkal is gyarapodtak. A magyar értelmiségi réteg a legkeletibb magyar tájegység, népcsoport, a moldvai magyar csángóság jellegzetes kultúráját már a 19. század közepén felfedezte. (Gegő 1838., Faragó 1977. 9-28., Petrás 1979. 1293-1515.) A tudományos igényű kutatások jóval később, csak a 20. században, a két világháború közötti évtizedben kezdődtek meg. (Mikecs 1989., Domokos 1987.) A Moldvában végzett kutatások egyértelműen felmutatták, hogy a csángóság a magyar és az európai kultúra archaikus, középkori elemeit, rétegeit őrizte meg. Például Murádin László bemutatta, hogy nyelvük nagy általánosságban a nyelvújítás előtti magyar állapotot konzerválta. (Murádin 1958.) Wichmann György né még a századelőn feltárta, hogy a naptári és az emberélet fordulóin élő népszokásrendszerükben (pl. hejgetés, farsangolás stb.) milyen régies elemek élnek. (Wichmann 1907. és 1936.) A moldvai csángó falvakban élő archaikus népzenével Domokos Pál Péter, Rajeczky Benjamin, Bartók Béla és Pávai István foglalkozott. (Domokos-Rajeczky 1956— 1961., Domokos 1981., Pávai 1993.) A néptáncanyagukban fennmaradt középkori réteget Martin György elemezte. (Martin 1980.) A moldvai csángó folklór klasszikus ballada- és dalrétegét több kötet mutatta be. (Faragó-Jagamas 1954., Kallós 1970. és 1972., Pozsony 1995.) Legutóbb Tánczos Vilmos tett közzé egy egész kötetnyi archaikus, apokrif imádságszöveget. (Tánczos 1995.) A tárgyi kultúrájukban fennmaradt reliktumokat Kós Károly, Szentimrei Judit, Nagy Jenő és Csorna Gergely kötetei tárták az érdeklődék elé. (Kós-Szentimrei-Nagy 1981., Csorna 1988.) Az előbb felsorolt munkák elsősorban csak az archaikus elemeket kutatták, mutatták be. Éppen ezért a moldvai csángó falvakról egy nagyon sematikus, idealizált kép alakult ki a magyar értelmiségi és köztudatban. Ezt a helyzetet tükrözik a népcsoport megnevezésével és létszámával kapcsolatos vélemények és adatok. Nagyon sokan napjainkban is 200 000-250 000 moldvai magyarról, csángó-magyarról beszélnek.