Katona Judit - Viga gyula szerk.: Az interetnikus kapcsolatok kutatásának újabb eredményei (Miskolc, 1996)

Faragó József: A nemzeti jelleg megközelítése a népköltészetben (A magyar és román népballadák példája)

5. Míg tehát a közösségben élő, de abból kiemelkedő hivatásos énekes román balladája monumentális arányaival s ennek megfelelő költői megoldásaival, addig a közösségi alkotássá oldódott székely ballada végletes drámai tömörségével hat müélvezőire. Tudni kell azonban, hogy ez a kétféle nemzeti jelleg, nyelvi különbségein túl, részben szintén egyazon fejlődési folyamat különböző történeti szakaszait, fokozatait is képviseli. A Duna menti román ballada annak a Balkán-félszigeti hőséneknek a legészakibb, mind halkabban zengő maradványa, amely a verses epika egyetemes fejlődése során megelőzte a népballadát, majd hozzá is járult kialakulásához. Ennek a hőséneknek délebbre, a Balkán mélyén, a délszláv és albán folklórban még századunkban sem voltak ritkák többezres, tízezres sornyi változatai, mint ahogy Európának a Balkánnal átellenes, északi peremén, hasonló énekköltészet alapján, másfél századdal ezelőtt két világra szóló népeposzt: a finn Kalevalát meg az észt Kalevipoeget lehetett összeállítani.

50 A román folklórban ezt a hősének-balladát még életben tartó hivatásos egyéni előadás ma már csak a Duna mentén: a Bánság, Olténia, Munténia és Moldva déli felében honos; Erdélyben, de csakis Erdély déli részén, a folklórkutatás mindössze az elhalványult nyomait tudta kimutatni. Ahol ez az előadásmód megszűnt - vagyis ma már a román folklórterület legnagyobb részén -, ott a ballada ugyanúgy közösségi alkotás és tulajdon lett, mint korábban nálunk, és fejlődésében is hasonló eredményre jutott: kizárólag rövidebb terjedelmű, strofikus-izometrikus formában él. A hősének és a ballada közti átfejlődés természetesen együtt járt a tematika változásával, átalakulásával, modernizálódásával is: a szereplő(k) egyéni sorsán át a közösség sorsát érintő hősi témák helyett a balladákban eluralkodtak az egyéni meg a családi tragédiák és komédiák, a gyilkosságok, öngyilkosságok és szerencsétlenségek. A román folkloristák szakmailag abban a szerencsés helyzetben vannak, amelyről nekünk már végleg le kellett mondanunk: együtt, egyidőben és élőben tanulmányozhatják a régebbi meg az újabb, vagyis az egyéni meg a közösségi balladaalkotást és előadást: az előbbinek a térvesztését, az utóbbinak a terjedését; ugyanazon balladatéma énekmondói és közösségi verzióit; a bizonnyal létező átmeneti formák lehetőségeit és változatait; a régebbinek a hatását az újabbra, ebben annak emlékeit és maradványait. Az ilyesfajta vizsgálódások - nemzeti eredményeiken túl - általános és elméleti tanulságokat is kínálhatnának, tehát egyebek közt a magyar balladakutatáshoz is hozzájárulhatnának. 50 Még ezeket a peremvidéki európai énekmondó „rekordokat" is messze meghaladják a belső-ázsiai népek epikus énekei. Erna Vasziljevna Pomeranceva írja: „Az orosz mesemondóknál és énekeseknél ritkán találkozunk ilyen nagy repertoárral. De például, ami a belső-ázsiai folklórt illeti, ott mindmáig találkozunk ilyen óriási, élő repertoárral. Egy epikus énekes, aki a Manasz-eposzt adta elő, olyan nagy anyagot ismert, hogy négy év alatt Kirgiziában a folklór intézetben minden nap, naponta négy órán át vette fel egy munkatárs az ő Manasz eposzát. Jóllehet már nagyon öreg volt, egész egyszerűen nem akarta abbahagyni a szövegmondást. Éjjel-nappal képes volt mesélni, nem tudom, honnan merítette ehhez az erőt. Belső-Ázsiában - a hagyomány természetéből kifolyólag - nagyon nehéz megállapítani a repertoár nagyságát, többek között ezért is nagyon nehéz összevetni ebből a szempontból két területet, mert más és más a tradíció alapja. (...) A repertoár nagyságát nem tudjuk a terjedelemből, az egyes darabok számából megítélni, hanem minden esetben a területnek, a közösségnek, az illető népcsoportnak a hagyományából kell kiindulnunk." Kiváló epikus énekesek - A szájhagyományozás törvényszerűségei. Sajtó alá rendezte Voigt Vilmos. Bp. 1974. 70-71.