Csíki Tamás szerk.: Tanulmányok Zsedényi Béla születésének 100. évfordulója tiszteletére (Miskolc, 1995)

Ruszoly József: Zsedényi Béla a miskolci közéletben

csak megtévedt közönséges gonosztevőket talál, e fegyverhasználat jogát indokolatlannak érzi. A statárium különben is oly rendkívüli védelmi eszköz, amellyel élni csak valósággal rendkívüli esetekben és akkor is csak ideig-óráig, csakis feltétlen szükség parancsa alatt lehet indokolt Erre a tapasztalati tényre és a helyesen felismert jogpolitikai igazságra mutatnak reá különben a mai nyugati államok példái is, amelyeknél e drasztikus eszköz használatában sokkalta több mérséklet mutatkozik. Azok a rések és szakadékok, amelyek a büntetőjognak a statárium által áttört modern és legfőbb alapelveiben tátonganak, s ezek között is elsősorban a perorvoslatok teljes kizárása és a védelem jogainak nagyfokú korlátozása - amennyiben a hosszas gyakorlat állandósulásuk látszatát kelti - további s nagyobb veszedelmekre hívják fel nemcsak a bölcsész és a jogász figyelmét, de előbb vagy utóbb az egész társadalomét is. De nem hanyagolható el az a változás sem, amellyel a társadalom közvéleménye, és éppen a legutóbbi időkben, az abolicionizmus irányában szemmelláthatólag eltolódott. Mert bármilyen olcsó volt is a nagy háborúban és az utána következő forradalmi időkben az emberélet, éppen ez a nagy véráldozat volt az, amely e veszélyeztetett érték magasabb, nemesebb és emberibb megbecsülését hozta magával Az a politika tehát, amely az állam életét bölcsen és messzelátó szemmel vezeti - eltekintve a végszükség esetétől - nem mondhat ennek ellent, nem szállíthatja lejjebb önmaga e nemes értékelést, s nem játszhatja el még a büntetőbíró szerepét sem az élet ama durvaságai (fölött), amelyekből a társadalom egyetemes erkölcse már kiemelkedett. És feljegyezhető még az az érv is, mert fel kell jegyeznünk, mint ahogy fel is jegyezték mindig évszázadok óta, hogy az emberélet az emberi tévedéseknek, az ősi "

error"-nak, minden tudás és lelkiismeretesség mellett is, mily könnyű játéka lehet. Nem kell-e tehát nekünk, akik a halandó embereknek éppen ebből az örök hibájából szenvedünk állami s nemzeti létünk tragikus sorsa alatt, nem kötelességünk-e nekünk tehát mindent elkövetnünk s példát teremtenünk az irányban, hogy állami önrendelkezésünk korlátai között e tévedés, amelynek ára mindenkor egy-egy emberélet lehet, az elérhető legkisebb minimumra szoríttassék?