Balassa M. Iván: A parasztház története a Felföldön (Miskolc, 1994)
ÖSSZEGEZÉS
Ha a Felföldre is jellemző két alapvető tetőformát, a nyereg-és a kontyolt nyeregtetőt nézzük, akkor azt tapasztalhatjuk, hogy a XIX. századi köznépi házakon ezek a következő alaptípusokra mennek vissza: nyugaton a Cserhátban a kontyolt, ettől keletre a Sajó vonaláig a nyereg- majd innen újra a kontyolt nyeregtető látszik kiindulási alapnak. Ez többé-kevésbé megfelel azoknak a táji formáknak, melyeket a legnyugatibb részeken a lakóház hosszirányú növekedési tendenciájával és a függőleges belső füstelvezetővel, mely a középső részeken is jellemző, de a különálló építményekből álló lakóegyüttessel együtt, a Sajótól keletre pedig elsősorban a ferde füstelvezetővel, és azzal jellemezhető, hogy a XVIII. századig a lakóépítmény alaprajza legfeljebb - a nem is mindig vele egybeépített - istállóval bővült. A homlokzat viszont - tudomásom szerint - eddig a korszakig díszítetlenek voltak. Tornác nem volt, a boronafal, legalábbis a magyar nyelvterületen az építéséhez felhasznált anyag minősége miatt eleve alkalmatlannak tűnik mindenfajta homlokzati díszítésre. A talpas-vázas szerkezet, mint bizonyítani igyekeztem, már akkor került át a népi építészetbe, mikor a vázszerkezet nem jelent meg homlokzati díszítőelemként. A kőfal pedig csak a XVIII. század végén kezd feltűnni, így a faragott kő elemek (pl. ablak-, ajtókeretek), és ezek utánzata, a vakolatornamens még ekkor nem terjedhetett el. így, az a különböző módon díszített parasztház, mely elsősorban az építész kutatók kedvelt témája, meglehetősen új jelenség, értékelhető mennyiségben mindössze a XIX. században jelenik meg. Ez a század a tornác elterjedésének korszaka is. Tanulságos, hogy a Felföld középső részein a tornác ott tűnik föl először, ahol az alaprajz vagy az épületszerkezet fejlődése előtte jár a többi területnek, például Heves megyében ahol a második szoba megjelenik, hasonlóan Dél-Borsodban és Gömörben. Nógrádban az első tornácok a század közepén regisztrálhatók, jellemző, hogy a későbbiekben oly jellegzetes elő- és oldal tornác 1875-ig mindössze négy faluból mutatható ki. Általánosságban, a tornác csak a XIX. század utolsó negyedében lett szélesebb körben alkalmazott eleme a Felföld népi építészetének, de a Hernádtól keletre kutatásom végpontjáig, az 1910-es évekig sem terjedt el számottevő mértékben. A lakóházak alaprajza és szerkezete A XIX. század tehát már a lakóházak külső, homlokzati megjelenésében is változásokat hozott, de ezek nem maradtak meg a felületeknél, mert a szerkezet, alaprajz is döntő alakulásokon esett át. Egyre szélesebb körben terjed a kőfal Heves megye keleti részein, a Bükkalján és a Hernád-völgyben, Hegyalján is nő a jelentősége. Nógrád megyében azonban inkább vályogból készített falak szorítják ki a korábbi talpas-vázas, vázszerkezetes sövényfalakat. A kőfalazat elsősorban a hegyvidéken nyert tért, mellette egyre erőteljesebben a különböző föld alapanyagú falazatok is terjednek. Ezek is elsősorban a borona, a talpas-vázas és vázszerkezetes falak rovására. A népi építészetben ez egy általános tendencia, OELMANN, Franz szerint is bármely meghatározott földrajzi területen belül - ha valaki képes az építkezésben felhasznált anyagokban egy progresszív változást kimutatni - az általánosságban az, hogy a szerves anyagokat a szervetlenek váltják fel, a folyamat az alapozásnál kezdődik és a tetőnél ér véget 1 . Valóban, a XX. századig a Felföldön a föld, kő, esetenként - a XX. században - a téglafalak tejesen, vagy szinte teljesen kiszorították a fa, vagy a fát is felhasználó falakat, ugyanakkor a tetőzetnél még korántsem fejeződött be ez a folyamat. 1. OELMANN, Franz 1927. 8., CLARK, J. G. D. 1952. 6. is hivatkozik erre a megállapításra
