Bencsik János: Paraszti és mezővárosi kultúra a XVIII-XX. században (Miskolc, 1993)

TOKAJ-HEGYALJA

kő, s más árokban egy leánykái meg ülvén, a ki meg is halt". Borospincék ásását is rájuk bízták.

429 Az egyik pince ásása következtében csúszott meg az éppen akkor épített református templom tornyának alapja. Bodrogkercsztúrban szőlőültetésben foglalkoztatták a mecenzéficket.

430 Továbbgondolva Balassa Iván megállapításait, mert szerinte a források szóhasználatából és az elvégzett munka mennyiségéből kétségtelen, hogy a mecenzéfiek nagyobb csoportban, egy vagy két fő vezetésével dolgoztak. Az egyik tokaji forrás ezt egyértelművé is teszi. Frid Tamás mecenzéfi lakos 1806-ban a város magisztrátusa előtt panaszkodott, mert hiába vállalkozott a munkára: „... le jöttem az út csinálásra 5. magammal, sem föveny, sem kovács (kavics) nincsen (...) s munka nélkül, a legényeknek minden nap 30 garast fizetek ki."

431 A mecenzéfiek vezetői a németek, munkásaik pedig részben a magyarok, részben pedig a szlovákok közül kerültek ki. A mecenzéfiek nehéz és szakértelmet igénylő munkára vállalkoztak a Hegyalján is. Rendszerint úgy érkeztek ide, hogy otthon elvégezték a vetést, majd pedig az aratásra mentek haza

432 - írja Balassa Iván. Számunkra úgy tűnik, mintha ezzel ellentmondanánk Fényes Elek már idézett, s természetesen a helybeliek adataira támaszkodó feljegyzésének, miszerint Mecenzéfen az asszonyok dolgoztak volna a mezőgazdaságban. A szlovákság körében ez egyébként sem volt ismeretlen gyakorlat. e) A tanulmányozott kor gazdasági, szállítási (és más) viszonyai között egyik legfontosabbnak ítélhető foglalkozás volt a szekerezés, a fuvarozás. A furmányosok nélkülözhetetlenek voltak a kereskedelemben, a vásározásban, sőt az olyan területeken is, mint az őrlés. Könnyen elképzelhető, hogy a távolsági teherszállítás, de általában a szekerezés nélkül megbénult volna a Tokaj éleiében annyira fontos só- és borkereskedelem. A forspont a különböző hadiellátásban, a vármegyei kötelezettségek teljesítésében jutott fontos szerephez. Gondoljunk csak a XVIII. század végén bekövetkezett háborúskodásokra.

433 A fentiekből következik, hogy az igavonó állat, mind a ló, mind az ökör, sőta szamár is számottevő értéket képviselt. Idevonatkozó adatainkból kiderül, hogy ezek beállítása jelentős erőfeszítést igényelt, különösen a szegényebb családoktól. „Nagy Fercncz szekerét, lovát úgy szerzetté (hogy) (...) Fcő Bíró úr önként adott (neki) 100 Rf-ot, Horváth Mása mester 50-et, Prem kerékgyártó 50-et. Miként maga vallja - Feleségemnek benne vagyon 100 ft-ja."

434 Horváth János tokaji obsitos elmondotta, hogy „... igyekezvén, két lovatskát, szekeret és ahhoz tartozandó szerszámokat darabonként mikor, mit lehetett (vásárolni), szegény állapotomhoz képest nevezetesen a Rakamazi nótáriustól ferhécet..."

435 Talán érdekes lehet egy gazdasági felszerelésnek értéke is: „Dimitráki György (görög ember) örököseire maradt 1 szőlő a Ménesd oldalon (ára 250 rft), 4 hámos ló (120 Rft), 4 közönséges hám, olyan kantárokkal együtt (8 Rft) és egy ótska Vasas szekér (40 Rft)."

436 A tokaji gazdákra nagy teherként nehezedett a forspontozás. Nemegyszer megtagadták az ebbéli szolgálatot. Ennek természetesen következménye is lett.

437 A hatósági 429 Uo. Tanúk: „Duk Mihály ex Alsó Meczenzőf, Tisza Simon incola superior Medzenzőf, 44 éves, Kiss Mihály Szabolcsi lakos, aki látta, mikor a Medzenzőfök ezen követ feszegették." 430 Sz.-Szatmár m. Levéltár: IV.A.9.F. XXV. No. 3. 1764. Szólőre való adminisztráció a tiszaeszlári Bai család birtokán. 431 ZmL. tanácsul, jkv. 1806. No. 142. 432 Balassa Iván 1959. 287. 433 Bencsik János 1990/d. 434 ZmL. tanácsul, jkv. 1813. No. 41. 435 Uo. 1826. No. 49. 436 Uo. 1813. No. 57. 437 Uo. 1800. No. 25.