Dobrossy István szerk.: A miskolci Avas (Miskolc, 1993)

A lakótelep (Tóth Pál)

sei hoztak össze. Eltérő színvonalon ugyan, de ugyanazt az eredményt produkálva. A lakótelepek igazi problémái ugyanis keletkezési feltételeikben találhatók. Ennélfogva olyan kategóriákkal, mint a lakásviszonyokkal vagy a lakókörnyezettel való elégedettség, a lakók közérzete, elmagányosodás meg ehhez hasonlók, aligha ragadhatok meg. Miért éppen lakótelep? Mi volt az oka annak, hogy a maga idejében nagyon humánus és demokratikus igények jegyében fogant urbanisztikai elvek végül is a lakótelep képében váltak valósággá szerte a világon? Továbbá, mivel magyarázható, hogy például hazánkban az elmúlt évtizedekben a városi-állami lakásépítések főként a lakótelepeken koncentrálódtak? Mindenekelőtt leszögezhetjük, hogy a modern városépítés elvei és eszményei éppen kapóra jöttek. Jól használható ideológiaként szolgáltak a nagyüzemi tömegtermelésre képes építőipar, a jóléti államok szociálpolitikájában fontos szerepet játszó szociális lakásépítés, a világháborút követő lakáshiány felszámolását célul kitűző kormányok és mindenekelőtt a telektulajdonosok, a beruházó cégek és ingatlanügynökségek számára. Amennyiben tézisszerűen számba vesszük azokat a körülményeket, amelyek végül is a lakótelepi forma általánosulásához vezettek, első helyen a telekárat kell említenünk. Persze nem a kelet-európai országokban. Az új lakónegyedek helye és kiterjedése piacgazdasági viszonyok között mindig a pillanatnyi telekkínálat függvénye volt. Azaz, az alacsony telekárak magasabb nyereséget ígértek. A kalkuláció ugyanis a maximális haszon elvén alapult. Vagyis minél „sűrűbb" beépítésre ösztönzött egyfelől, a kidolgozás és a színvonal minimalizálásra késztette a beruházókat másfelől. A telekárak általában a város külső övezeteiben voltak a legalacsonyabbak, ezért a lakótelepeket annak idején szinte kivétel nélkül a város peremén építették meg, távol a belső történelmi városrészektől. A másik következmény a nagy beépítési sűrűség. A zsúfoltság mértéke nemcsak az Avason nagy, hanem minden, az ötvenes vagy a hatvanas években épített nyugati lakótelepeken is. Ennek mértéke általában mindig a törvény által megengedhető felső határon volt. Ahol pedig lehetett, ezeket a határokat megpróbálták még feljebb tolni. A lakótelepi forma eluralkodását eredményezte a nagy szériák, standardizált eljárások, a házgyárak megjelenése az építőiparban. Ennek, a tömegtermelésre berendezkedett építőiparnak a saját szempontjai legalább olyan súllyal estek latba, mint a telekár hatásai. A befektetett tőke lehető legjobb értékesítését az jelentette, ha a szabványosítás és a felcserélhetőség követelménye a lakókörnyezet egészére kiterjed. A modern ipari tömegtermelésnek ezek a követelményei azzal a következménnyel jártak, hogy az ilyen elvek szerint épült lakókörnyezet egész totalitásában felcserélhetővé vált. Magyarán, az egy időben épített lakótelepekről elmondható, akárhol lehetnek. Azok a próbálkozások, hogy a lakótelepekre jellemző felcserélhetőséget, egyhangúságot, uniformizáltságot színekkel, a lakótömbök bejáratán elhelyezett mesefigurákkal vagy fantáziátlan architekturális szimbólumokkal próbálják meg enyhíteni, többnyire siralmas végeredménnyel jártak. Mindenesetre jól illusztrálják ezt a helyzetet a maga abszurditásával együtt. Ilyen értelemben az Avas akár tipikus példa is lehet, hiszen az a kommunikációs csőd, ami ott kialakult, felcserélhetőség és a szabványosítás szükségszerű következménye. A gazdaságosság és a modern ipari tömegtermelés racionális szempontjai monost-