Végvári Lajos: Szalay Lajos (Miskolc, 1990)

Fekete Család / Black family / Famille noire / Nyomortanya 1964. / Slum / Taudis (Megjelent Szalay Lajos rajzai c. kötetben. 1979.) gerek egyenjogúságáért való küzdelemben sok demokratikus gondolkozású ember is részt vett. Szalayt is felkérték, hogy készítsen rajzokat a négerek helyzetéről, 1964-ben kivitelezett művei jóval többek, mint tényfeltáró riportok; nem csupán a négereket, hanem a társadalom peremén élő szegényeket, munkanélkülieket, a jogrendszeren kívül rekedtek világát vetette papírra. Egy Noé bárkájának zsúfoltságára emlékeztető nyomortanya éppúgy megragadta képzeletét, mint a munkától elpilledt bányász, a csoportba összeverődött szomorú szegények, a gyermekét féltő munkanélküli, a reménytelenül ücsörgő éhező család. Ez a tematika emlékeztette ifjúkorának élményeire, a Lehel utcai nyomornegyedekre, a társadalom perifériáján élő emberekre, akiknek életéről hiteles dokumentumokat rajzolt. Mivel évtizedek alatt stílusa sokat változott-túlnőve a naturalizmus dokumentatív törekvésein - az alabamai szegények életét bemutató rajzait az általánosító felfogás jellemzi. Szalay művészi ereje akkor nyilvánul meg, ha felül tud emelkedni a látvány adta apróságokon, az újságrajz kötöttségein. A sorozat legszebb lapja az Ez is Amerika című rajza, melyben a gyermekét karján tartó férfi alakjában a nyomorúságos létnek olyan jelképét fogalmazta meg, amelyre - más eszközökkel Derkovits is törekedett. A férfi monumentálisan felfogott figurája nem fejez ki drámai indulatot, nem vádol, nem könyörög szánalomért: kilátástalan, kiúttalan létének atmoszférájába zártan egy kikerülhetetlen emberi sors jelenik meg. Ezt a létérzést mélyítik el a nyápic gyermekek, s romps kaliba mélyéből kirajzolódó fáradt asszonyalak. Szalay sajátos objektivitása nyilvánul meg ebben a rajzban, egy olyanfajta magatartás, mely a tudós kérlelhetetlen józanságával akarja megtalálni és regisztrálni az igazságot. A megjelenítés hűvös, szenvtelen jellege adja a mű hitelét: az alkotó nem minősíti, csak pontosítja a jelenséget: a nézőre bízza az ítéletet. Jean-Paul Sartre és Gorkij egyaránt olyan medernek tartja a műalkotást, amelyet a befogadó a mű hatására felébresztett élményeivel tölt meg: a sűrített, „valóságvázban" felismeri a maga igazságát. Ezt a sajátos helyzetet Pátzay Pál szobrászművész a maga gyakorlatias észjárásával így fogalmazta meg: „az ideológia a nézőben van". Ezt a megállapítást igazolják a XX. század magyar kultúrájának olyan személyiségei, mint József Attila vagy Derkovits. Erre törekedett Szalay, amikor nem az expresszív hevület, hanem a lét fölötti meditáció vezette alkotó képzeletét. Annak ellenére, hogy a művész az USA-ban egy ismeretlen és neki mindvégig idegen környezetbe került, munkássága tovább gazdagodott, művészete sokarcúvá vált. Képességei kiteljesedtek, s ennek köszönheti, hogy az imént tárgyalt rajzokkal egyidőben elkészítette főművét, a Genezis című albumát.