Végvári Lajos: Szalay Lajos (Miskolc, 1990)

ő volt a falu első gazdája, a legtekintélyesebb ember. Az indulatos, ellentmondást nem ismerő nagygazda kemény kézzel vezette a gazdaságot, egyaránt uralkodott a cselédjei és a családja felett. Számára a lét egyetlen értelme volt a föld, amelyből minél többet akart sajátjának tudni. Bár a művész egész életében tiltakozott anyai nagyapja kemény modora ellen, mégis elismerte, hogy sokat tanult tőle, „mert ahhoz a magatartáshoz, ami őbenne volt, sok erő kellett.. . Ő nemigen tehet arról, hogy olyan volt amilyen volt. Az a társadalmi réteg, amelyben élt, kényszerítette arra, hogy ilyen legyen. Mert ha akkor elkezdett volna a béreseivel emberibb módon bánni, talán a szomszéd gazdák agyon is verték volna."

7 Nagyszülei házában töltötte életének első nyolc évét Szalay Lajos. A művész emlékezése szerint nyápic gyermek volt, s talán ez indokolta, hogy szülei, akik nem sokkal az ő születése után Miskolcra költöztek, falura adták, hogy megerősödjék. Ugyanis édesapján elhatalmasodott a tüdőbaj, emiatt szanatóriumi ápolásra szorult. A feleség a gyermekekkel együtt visszaköltözött szüleihez. Nincs dokumentum arra - és a művész sem emlékszik rá-hogy ez mikor történt. Egyazonban biztos, kezdetben nem érezhette jól magát nagyapja házában. Érzékeny lelkületének a paraszti világ zord keménysége idegen volt, ezzel magyarázható, hogy nem törekedett a környezetével való kommunikációra. Az emlékezések szerint hároméves korában még nem beszélt. Nemsokára azonban megváltozott a magatartása. Erről így emlékezett vissza. „1912-ben tagosították Tarnabod község határát. A kataszteri mérnök nagyapám házában lakott, aki akkor a falu első gazdája volt. A mérnök valami módon megszerett engem és engedte, hogy az asztal körül rendetlenkedjek. Ha ezt megunta, adott egy darab papírt és ceruzát, hogy foglaljam el magam. Abban az időben édesapám a tüdeje miatt szanatóriumban volt. Nekem nagyon hiányzott. És egyszer csak lerajzoltam egy embert, aki bicikli mellett áll. A bicikli nagyon fontos volt, mert az egyetlen ember aki Tarnabodon akkor biciklivel járt, az édesapám volt. így akartam a tudomására hozni a rokonságnak, hogy nekem ez a biciklis ember nagyon hiányzik." „Nos ennek a rajznak az én szempontomból nagy fontossága volt, mert a mérnök, aki a példát adhatta volna a rajzolásban, mértani figurákat rajzolt, hiszen tagosítással foglalatoskodott, vonalakkal osztogatta a földet jobbra-balra. Most ha én nem egy belső impulzusból rajzolok, hanem az utánzás vágyából próbálom másolni azt, amit mellettem a bácsi csinál, akkor nyilván nekem is egyenes vonalakat kellett volna huzogálni szanaszét a papíron. Az a tény, hogy egy paraszti családban, ahol semmi előzménye nem volt a rajzolásnak és egy mérnök mellett, aki a hivatása miatt geometriát csinál, figuratív rajzon keresztül próbáltam tudomására hozni a környezetemnek, hogy nekem hiányzik az édesapám, eldöntötte az egész művészeti irányomat."

8 Az apa iránti sóvárgás azonban a későbbiekben nem voltjellemző. Bár ragaszkodott szüleihez, legerősebb érzelmi kötődése anyai nagyanyjához fűzte. A művész szerint az aggódó nagyanyja elvitte az orvoshoz, hogy „vágja fel" a szótlan gyermek nyelvét. Ö tanította meg beszélni, neki köszönheti „zengzetes magyar nyelvét".