Viga Gyula: Árucsere és migráció Észak-Magyarországon (Miskolc, 1990)

II. TERMÉSZETES NYERSANYAGOK ÉS FELDOLGOZOTT FORMÁIK A HAGYOMÁNYOS TERMÉKCSERÉBEN

Bár a gömöri és nógrádi kerámia fő felvevő piaca a Magyar-alföld volt, eljutottak ezek a készítmények kelet felé egészen Máramarosig, észak felé átvitték őket a lengyel határon, s elkerültek Horvátország, Bosznia, Szerbia, Erdély és Bukovina piacaira is.

210 Nem kívánom részletezni, de említést érdemel, hogy a fazekasok vásározásával meglehetősen ellentmondásos történeti-jogi emlékei vannak, amelyek arra figyelmeztetnek, hogy az értékesítés lehetőségei mindig nagyban összefüggtek a helybeli ipar adottságaival, színvonalával. Pl. egy 16. századi adat arra utal, hogy a gömöri fazekasok Debrecenben sajátos kiváltságot élveztek,

211 Kassa városa 1626-ban kifejezetten hívta az idegen fazekasokat árulni, mert a helybeliek drágán és rosszul dolgoznak,

212 ugyanakkor Losonc fazekasainak 1651-es céhlevele a helybeli fazekasoknak már reggel 9 órától megengedi a vásárokon való árusítást, míg a vándor fazekasok számára csak tíz óra után, a sokadalom kihirdetését követően teszi ezt lehetővé.

213 Mindez utal a különböző fazekasközpontok értékesítési körének átfedéseire is, az eltérő készítmények adta lehetőségeknek megfelelően. A főzőedényeken kívül számos másféle cserépkészítmény került ki a gömöri és nógrádi falvakból: itt csupán Pohár és Lehota tetőcserepére utalnék, aminek száma a 19. század végén 8-10 millió darab körül mozgott,

214 de említést érdemelnek a rimaszombati kályhák,

215 nem utolsósorban a cseréppipák, amelyek egyik készítő központja a Nógrád megyei Podrecsány volt.

216 A Felföld és az Alföld árucsere-kapcsolatai szempontjából leginkább karakteres gömöri és nógrádi fazekasság mellett a kisebb-nagyobb fazekasműhelyek, -központok hatása is jelentős volt az egyes tájak árucsere-forgalmában, ezt azonban itt terjedelmi okokból nem részletezem (35-36. kép). A műhelyek egy része esetében nem teszi ezt lehetővé az adatok hiánya sem, továbbá úgy vélem, hogy a céhekké szerveződött, majd főleg a kapitalizálódó gazdaságban az Ipartestületbe tömörült fazekasság már nem elsősorban táji kapcsolatokat mutat fel kereskedelmében, hanem piaci szempontokat követ. (Nem állítom természetesen, hogy ebben nem tükröződnek a korábbi hagyományok. Az is nyilvánvaló, hogy a tanult kézműiparosok mellett ezekben a műhelyekben is fontos szerep jut a paraszt fazekasoknak. ) Általában úgy tűnik azonban, hogy egy-egy táj népét több fazekasműhely is kiszolgálja, bár alkalmanként vannak a beszerzésnek domináns forrásai. A különböző fazekasközpontok eltérő - bár nem mindig karakteres - formakincse, díszítményei az elmúlt évszázad során már feltétlenül választékai kínáltak a falvak népének. Tanulságos példái említhetők ennek a Bodrogközből, Hegyközből, ill. a Hegyaljáról, ahol a sárospataki, gömöri, abaújszántói, gönci központok említése mellett alföldi - főleg mezőtúri - fazekasokra, ill. edényekre emlékeznek az adatközlők. Meggyőződésem, hogy e vonatkozásban a hagyományos néprajzi gyűjtés nem igazít el megbízhatóan, s csak a tárgyi emlékanyaggal való összevetés jelenthet határozott támpontot. Elég azonban csak Ónod, Mezőkeresztes, Gönc, s hasonló települések kerámiáját említeni annak belátásához, hogy e vonatkozásban ma még sok a bizonytalanság. Az azonban jól kitapintható, hogy a kisebb műhelyek szinte behálózzák régiónkat, s értékesítési körzeteik egymásba csúsznak, átfedik egymást. Megítélésem szerint ez összefügg a népművészet egyik lényegi problémájával is: a parasztság a kerámiában 210. Márkus Mihály 1973. 98, 103. 211. Ujváry Zoltán 1981. 56. 212. Párkány Szűcs Ernő 1976. 367. 213. PálmányBéia 1985. 182. 214. Kovács Gyula 1898. 25. 215. Miskolcon a Fazekas utcában 1844-ben rimaszombati zöld kályhát említ egy úriszéki irat. Diósgyőri Koronauradalom iratai 1844. okt. 1. 666. Bm. ÁL. 216. Magda Pál 1819. 91.; Mocsáry Antal 1826. I. 126-127.