Viga Gyula: Árucsere és migráció Észak-Magyarországon (Miskolc, 1990)
II. TERMÉSZETES NYERSANYAGOK ÉS FELDOLGOZOTT FORMÁIK A HAGYOMÁNYOS TERMÉKCSERÉBEN
A meszesek tevékenysége a hegyvidék és a Magyar-alföld közötti termékcsere reprezentánsa a magyar néprajzi irodalomban, s elsősorban ennek köszönhető, hogy a mészégető központokat és az árusok tevékenységét ma már elég jól ismerjük. Bakó Ferenc kutatásai szerint a Bükkben a 13. században kezdődött ez a tevékenység, amikor a bélapátfalvi apátság építéséhez hoztak idegen mestereket, akiktől az apátfalviak a mesterséget elsajátították, majd továbbfejlesztették. Bakó szerint a Bükk keleti felében a diósgyőri vár építése adhatott lendületet a mészégetés kialakulásának. 137 A Felföld többi területéről magam nem ismerek korai adatokat, de aligha tévedünk, ha úgy véljük, hogy a 14-15. századi, egyházi és világi építkezések a hegyvidéki zóna más térségeiben is a tevékenység kezdeteit jelzik, s a táji adottságok kiélésének ezen formája nem csupán egyes népességcsoportok specializálódását jelentette, hanem - a fontos termék révén - a hegyvidék és az alföldi zóna árucsere-kapcsolatainak új lehetőségét is. Természetesen a mészégetés, jelentős faigénye miatt, elsősorban földesúri, ill. kamarai haszon volt, amelyből azonban a jobbágy-paraszti népesség kezdetektől részt kapott, életmódja, környezeti feltételei arányában magára vállalva a kőzet, a faanyag kitermelését, az égetés munkáját, s - különböző formában - az értékesítés feladatát is. 138 Ha a 18-19. századi adatainkat összevetjük a recens néprajzi gyűjtésekkel, akkor szembetűnő, hogy csökken a mészégetéssel foglalkozó települések száma, ugyanakkor a tevékenységüknél megmaradó meszes falvak hatósugara kitágul. Bizonyára szerepet játszott ebben az is, hogy az alkalmilag is használt, „vándor" mészkemencék helyett egyre inkább állandó telephelyek létesültek, s a hatékonyabban termelő mészégetők számára mind a kincstári erdészet, mind a polgárosuló kereskedelmi viszonyok intenzívebb értékesítési lehetőséget biztosítottak. 139 A mészkővidékeken persze potenciálisan megmaradt a mészégetés lehetősége, s a piaci viszonyok kihívására néha újra kezdődött az égetés, majd pár esztendő elteltével, a felvevő kereslet elmúltával ismét abbamaradt. Az olykor több évszázados hagyományú, standard mészégető központok mellett nem ritka az alkalmi égetőhelyek tevékenysége sem. Nógrád megyében a 18-19. században Pohár, Nagyfalu, Szúpatak, Keszeg, Nézsa, Alsópetény, Pilény, Rózsalehota, s különösen Mátraszőllős mészégetése volt jelentős, az utóbbiról Radványi Ferenc feljegyezte, hogy „. . .az erdőkben sok a mészégető kemence s a lakosságnak nem megvetendő jövedelme származik a mészégetésből." 140 A szőllősiek a 18. században Gyöngyös, Pásztó és Szécsény piacain értékesítették a meszet, de elhordták egészen a Duna vonaláig is. 141 Trianon után Szendehely lett a nógrádi mészégetés központja, ahol a váci püspökségtől bérelt helyeken néhány égető dolgozott. Ezek a mésszel bejárták a Börzsöny és Cserhát közötti medencét, Vác magasságától az országhatárig, s a Duna mentét az Ipoly völgyéig. 142 Kisebb jelentőséggel bírt még Katalinpuszta mészégetése. Ezek lakói mellett Nógrád megye településein a Pilis és a Bükk vándor meszesei is rendszeresen megjelentek. A mészégetés és mészkereskedelem legfontosabb központjai a Bükk hegységben voltak (21. kép). Bakó Ferenc szerint Bélapátfalva, Bükkzsérc, Cserépfalu, Eger, Felsőtár kány, Bükkszentkereszt, Répáshuta és Uppony voltak a legfontosabb mészégető, ill. 137. Bakó Ferenc 1977. 147.; Bakó Ferenc 1951. 138. Bakó Ferenc 1951. 326. 139. Viga Gyula 1985a. 349. 140. Mocsáry Antal 1826. I. 129, 275, 296. ; Fényes Elek 1847. 201. ; Schram Ferenc 168. 681. ; Radványi Ferenc 1711-1716. 141. Havassy Péter, kézirat 25. 142. Hála József'1987'. 116. Valamint saját gyűjtéseim.
