Viga Gyula: Árucsere és migráció Észak-Magyarországon (Miskolc, 1990)

Feleségemnek A néphagyomány, különösen az életmód kutatóját valójában egész életében a hagyomány és a változás, a tradíció és az innováció problémája tartja fogva. Bár szakadatlan kísérleteket tesz a kettő együttes értelmezésére, s olykor fel-felsejlik az igazság kisebb-nagyobb része, az empirikus evidenciákon túl mindig ott a példa és ellenpélda: oda a bizonyosság. A tradicionális népi kultúra kutatói olyan információtömeget gyűjtöttek össze az elmúlt évszázad során, ami egyre inkább apró szeletekre tördelte a hagyományos kultúráról megrajzolni vélt képet, miközben olyan - korábban is ismert - társadalmi, történeti, kulturális fogalmakat jelölt meg a különböző formációk fő alakítóiként és összetartóiként, amelyek azelőtt perifériális szerepet kaptak csupán az életmód és kultúra értelmezésében. A néprajzi kutatások Magyarországon így szenteltek mind nagyobb figyelmet az árucsere és a migráció kérdéseinek, ezzel párhuzamosan bomlott fel a hagyományos népi kultúra változatlanságáról, stabilitásáról, konzervativizmusáról, hordozóinak „röghözkötöttségéről" meglevő elképzelés, s alakult ki egy, szerkezetében, jellegében nem átláthatatlan, de rendkívül gazdagon árnyalt, differenciált műveltségkép (nem csupán a jobbágyi-paraszti életforma, hanem egy sajátos „közkultúra" vonatkozásában is). Az így feltáruló gazdasági-társadalmi kapcsolatok, egyének és csoportok migrációja, s mindezek műveltségre gyakorolt hatása révén új értelmet kapott az egykor-volt ember egész életének tartalma, kiteljesedése, az egykori ember „emocionálisan" is közelebb kerülhetett a mai utódjához - és kutatójához -egyaránt. Ha a néprajz - s a többi történeti tudomány - ma számos kérdésre adós is a válasszal az elmúlt korok műveltségét illetően, abban bizonyos lehet, hogy „emberibb" arcot szabott őseinek, s rámutatott életük „teljességére" Jelen tanulmány szerzője nem tagadhatja le, hogy gondolkodásában mindig jelen van az elmúlt korok emberének „emocionális" érintése, s bár természetes elkötelezettsége az objektivitásra való törekvés, nem mond le arról, hogy „tágassá", alternatívákkal is rendelkezővé rajzolja - az általa felölelt szűk téma vonatkozásában - a „régiek" életének e sajátos szeletét. Számtalan történeti adat szól a Kárpát-medencében a középkor folyamán is zajló, nagy volumenű termékcseréről, az eltérő adottságú tájak közötti gazdasági-kulturális érintkezésről, a javak cseréjében részt vevők nagy csoportjairól, a különféle áruk hatalmas tömegéről, az alkalmi és rendszeres vándorlásokról. Mindezek azt jelzik, hogy népünknek az elmúlt évszázadok során is voltak információi a világról, eljutott hozzá a közelebbi és távolabbi embercsoportok híre, azok ismeretei, szerszámai és eszméi is. Nem volt tehát vakon kiszolgáltatottja a környezetének, s a kíméletlenül múló időnek. Mindez egész műveltsége, kultúrája „értékét" is magasabbra emeli. Jelen munka Észak-Magyarország, elsősorban a Magyar-alföld és az Északi-középhegység, ill. a történeti Felvidék táji kapcsolatának, gazdasági-kulturális érintkezésének néprajzi vonatkozásait tárgyalja. Ez az érintkezés sajátos evidenciaként van jelen a néprajzban, pedig gyakran csak az általánosság szintjén fogalmazódott meg, s aránylag kevés területen nyert konkrét értelmezést, kibontást. Magam e kép árnyalására, differenciálására törekszem, hangsúlyozva, hogy ez kiszakíthatatlan része egy kárpát-medencei, azon át kontinentális méretű kapcsolatrendszernek, amelyet a napi élet szükséglete hozott létre, s amelyre az adott gazdasági-kulturális válaszok a mindenkori ember ökológiai készségének, alkalmazkodásának, gazdasági és kulturális vitalitásának bizonyságai. Olyan alaprendszer ez, amelyre ráépül a tradicionális műveltség egésze, s amely sokirányúan meghatározott - térben is időben egyaránt. S meghatározott a hagyomány és a változás mindenkori összetevői, „alternatívái" által.