Viga Gyula: Árucsere és migráció Észak-Magyarországon (Miskolc, 1990)

V. A SZÁLLÍTÁS A TERMÉKCSERE SZOLGÁLATÁBAN

részt a vasút soha nem vállalhatta át azoknak a szállítási feladatoknak a zömét, amelyek a tradicionális paraszti kultúra keretei között jelentkeztek.

8 Igaz ugyan, hogy a múlt század második felében az új vásári engedélyek kiadásánál már figyelembe vették a vasútvonalak távolságát,

9 ez azonban elsősorban a gazdasági adminisztráció célkitűzéseit, terveit tükrözte, s nem a korabeli magyar társadalom és gazdaság árucsere viszonyait. Gráfik Imre joggal veti fel e témakör kutatási eredményeinek és feladatainak öszszegzése során, hogy „néprajzi kutatásunk adós még a 18-19. század társadalompolitikai és közgazdasági-kereskedelmi törekvéseinek elemzésében, s annak felmérésében, hogy e törekvések milyen mértékben támaszkodtak a szállítás és a közlekedés népi gyakorlatára, ill. mennyiben törekedtek főképpen technikai-technológiai fejlesztéssel az archaikus formák, módok és eszközök felváltására."

111 Osztom azt a véleményét is, hogy néprajzi kutatásunk elsősorban arra adott - gyakran elnagyolt - választ, hogy milyen módon reagált a falvak, mezővárosok paraszti népessége egy-egy korszak gazdasági kihívására." Valójában ennél többre jelen tanulmány sem vállalkozik. Elsősorban annak számbavételét tűzte célul, hogy az északi domb- és hegyvidék népességének mely csoportjai és rétegei, milyen javakkal és miféle szállítási módokkal tartottak állandó gazdasági kapcsolatot a szomszédos nagytájakkal, ill. a régión belül, s hogy mindez miként hatott vissza életmódjukra, műveltségükre és mentalitásukra. Mindez természetesen számos vonatkozásban összefonódik az egész magyar gazdaság külpiaci törekvéseivel és kapcsolataival, s elválaszthatatlan részese egy kontinentális méretű kereskedelmi-szállítási láncolatnak.

12 Némiképp talán mentségül szolgálhat számunkra, hogy a hagyományos árucsere és a vele kapcsolatos szállítás olyan változatos formákat, elemeket ötvöz, amelyek - különösen történeti aspektusban - csak igen nagyvonalakban határolhatók körül. A kapcsolatok iránya és távolsága, a szállított javak jellege, a mindenkori gazdasági „célkitűzések" minden téma- és időmetszetben meghatványozzák az egyes tájak és műveltségi csoportok lokális „variánsainak" számát. Vannak a népi műveltségnek e vonatkozásban is jől behatárolható jelenségei, ám a kulturális jelenségek izoglosszáinak megrajzolása nem „szegényítheti" e témakör egészét. Tekintettel arra, hogy magam a hangsúlyt az elcserélt javakra helyezem, így a szállítás módjaiban is a sokszínűséget igyekszem hangsúlyozni. (Mindez persze nem akadályozhatja meg bizonyos tanulságok megfogalmazását!) Úgy vélem, hogy az árucserében az egyik legfontosabb jellemző a sokszínűség. Az, hogy egy piacon, vásárban sokfelől, sokféle áruval, azokat változatos módokon szállítva jelennek meg az emberek. Jól példázzák ezt a vásári vámszabályzatok. Pl. Tokaj-Hegyalja 1795-ös vásári vámtételei között - a teljesség igénye nélkül - szerepelnek: dohányos szekér, hordó perec, puttony perec, szalonna tábla, élettel megrakott szekér, portékával megterhelt csolnak, hátas vásznyas, ládán árulók, mudra, zajda stb.

13 Kétségtelen, ebből kihüvelyezhetők a szállítási módok, ill. azok egy része is. A fuvarosok, szekeresek útvonalaiból kiemelhetők a leggyakoribb, „domináns" útvonalak, kapcsolatok. Ám magam elsősorban a sokféleséget, a variabilitást tartom lényegesnek, vagyis mindazt, ami a tradicionális kultúra változatlansága, determináltsága ellen szól. 7. Gráfik Imre 1978. 124. 8. //;'. Barta János 1977. 92. 9. Béres András 1976. 227-228. 10. Gráfik Imre 1978. 127. 11. Gráfik Imre 1983. 10. 12. Kós Károly 1972. 20-21. 13. Vö. Hőgye István 1986. 168-171.