Népi építészet a Kárpát-medence északkeleti térségében (Miskolc, 1989)

Frolec, Václav: A kárpáti - Duna menti - balkáni kapcsolatok a 19. század végi és a 20. század eleji hagyományos parasztházak alaprajzi fejlődésében

sérhető figyelemmel. Az egyiket dél-európainak nevezhetjük. Ennek tipikus vonása - eleme - a ház egyes helyiségeinek a ház magvát képező tüzelőbe­rendezés köré csoportosítása. A mag köré történő csoportosítás lehet szabá­lyos (háromosztatú kamrás, vagy istálló ház), vagy szabad-kötetlen (a ház egyes részeinek a maghoz való kötődését semmilyen szabály nem írja elő, nem köti; ez az elv leginkább a görög házaknál érvényesül). Ugyancsak gya­kori a magnak a házhomlokzat előtti nyitott fedett térrel (tornác) való kommu­nikációs összekötése. A házalaprajz eredete közvetlenül az egyosztatú (egy­sejtű) alapból vezethető le. A dél-európai áramlat részét képezi a közlekedőtér (vestibulum) köré csoportosított (a közlekedőtérből nyíló) helyiségekkel épült ház, amelynek mintáját az elő-ázsiai ház szolgáltatta. Ez a megoldási elv a balkáni országok városi házaiban terjedt el, ezekre jellemző. A városi hatás következtében azonban a falusi környezetben is elterjedt. A kárpáti-Duna menti-balkáni térség hagyományos parasztháza alap­rajzi fejlődésében a másik áramlatot kelet-európainak nevezhetjük. Alapvető fejlődési elemnek itt a kemencés szoba és a hozzákapcsolódó (fűtetlen) helyi­ség tekinthető. A kamra hozzáépítésével a ház háromosztatú jelleget nyert. A két- és háromhelyiséges szobás házak létezését a keleti szláv területeken már a 10. századi adatok bizonyítják. Mindkét áramlatnak a kárpáti-Duna menti-balkáni régióban való érvényesülésének történeti kezdete kizárólag etnográfiai forrásokkal nem bizonyítható, erre a néprajzi adatok kevésnek bizonyulnak. Ugyanakkor rendkívül kevés a dátummal ellátott népi építészeti objektumok száma, kevés a feldolgozott levéltári forrásanyag is, és igen eltérő a régészeti - főleg a középkorra vonatkozó - kutatás, feltárás színvonala is. E kedvezőtlen helyzet ellenére a rendelkezésre álló töredékes adatok alapján is elég pontosan megállapítható a két- és háromosztatú házak kora. A kárpáti-Duna menti-balkáni térség parasztháza alaprajzi fejlődésében a történeti idők folyamán a kontinuitás és a diszkontinuitás állandóan fedi egymást. A régi, folyamatosan benépesített településeken rendszerint fenn­maradnak az előző fejlődéshez kapcsolódó alapvető házelrendezések, az újonnan benépesülő területeken sokszor a fejlett formáknak az egyszerűbb formákba való visszaesésnek lehetünk tanúi. Az egy-, két- és háromhelyisé­ges házaknak a különböző korokban való egyidejű feltűnése viszont rendkívül összetett folyamat jelenlétéről tanúskodik, vagyis a kedvező körülmények mellett fennmaradnak a többosztatú alaprajzok, ám a kedvezőtlen (gazdasá­gi, politikai, társadalmi) helyzetek újra az egyszerű (egy- és kethelyiseges) házalaprajzok igénybevételét, alkalmazását hozzák magukkal. A primitív tehát nem mindig az „ősi"-t, a „régi"-t jelenti. Jelentős szerepe van itt az építészeti kultúra társadalmi körülményeinek, feltételeinek. Az életkörülmé­nyek és a lakosság társadalmilag szegényebb rétegeinek az életszínvonala rendszerint a primitív alaprajzformák fenntartásához, illetve alkalmazásához vezet. Ez a helyzet áll be a betelepítések első korszakaiban, amikor az áttele­pülők, annak ellenére, hogy az eredeti lakóhelyükön már a fejlettebb alapraj­zot ismerték, az új területen való megtelepedéskor, mégis eleinte az egysze­rűbb formákhoz nyúlnak, amelyeket csak fokozatosan fejlesztik tovább. Az egész történelem során újra és újra ismétlődik egy azon minta, példa eléré­sére irányuló szándék, törekvés, amelynek köszönhetően a kárpáti-Duna menti-balkáni területek a Közép-Kelet- és Délkelet-Európa más területei pa­raszti környezetében a háromhelyiséges ház és annak több helyiségből álló változata kifejlődött.

Next

/
Oldalképek
Tartalom