Gyulai Iván - Szakáll Sándor szerk.: Natura Borsodiensis I. (Miskolc, 1986)

CZÁJLIK PÉTER: Adalékok egy természettudós munkásságához

- 2o8 telraű bizonyíték. Munkásságára az akkori állattani tudományos élet egyik legjelentősebb képviselője ÉHIK GYULA figyel fel. 1927. április 1-én a Magyar Királyi Természettudományi Társulat Állattani Szakosztályának ülésén ő mutatja be VÁSÁRHELYI: "Adatok a földi kutya /Spalax hungaricus hungaricus Nhrg./ életmódjának ismeretéhez" c. dolgozatát az alábbi bevezető mondatokkal: "PETÉNYI halála óta hazánkban ez az első eset, hogy valaki ilyen huzamos időt - két teljes esztendőt - szentelhetett a földi kutya életmódjának tanulmányozására, és hogy nem hiába és nem eredménytelenül, azt az alábbi igen tartalmas dolgozat bizonyítja. VÁSÁRHELYI nem képzett zoológus, de igen tehetséges megfigyelő. Munkásságának minden fázisáról - részben sűrű levelezés útján, részben kiszállással - értesültem, munkájában igyekeztem őt megfelelő útbaigazításokkal és irodalommal támogatni, munkásságát ellenőrizni. így nyugodt lélekkel osztozom véle a felelősségben, kutatásainak eredménye azonban teljes joggal őt illeti. Dolgozatában itt-ott stiláris javításokat is eszközöltem. Nem csoda, hogy szükség volt erre, mert VÁSÁRHE LYI az eke és nem a betű embere. Értelmi változtatásra sehol sem volt szükség, úgy-hogy a dolgozat hűen adja vissza VÁSÁRHELYI megfigyeléseit, sőt legtöbb esetben szórói-szóra. Én csak örülni tudok dolgozatának." /Állattani Közlemények 1926. XXIII. köt. 169.p/. Érdemes egy kicsit elidőzni ezen a bemutatáson, hiszen VÁSÁRHELYI ISTVÁN későbbi sorsára vet árnyékot, a látszatra jóindulatú bevezetés magában foglalja tragédiáját. A XX. század egyik legkiemelkedőbb zoológus egyéniségét egész életében nem volt hajlandó befogadni a "hivatásosok" tábora. Minden megpróbáltatáson felülkerekedő akaratával és tehetségével élete legnagyobb részében egyedül maradt. VÉGHELYI LAJOS-nak az 1933-ban kezdődő betegségével és 194o-ben bekövetkezett halálával elveszti egyetlen, tudományosan képzett és őt egyenrangúnak elfogadó támogatóját, akivel alkalmanként anyagot, gondolatot cserélve kontrollálni tudja önmagát. Hatalmas munkásságában elkövetett néhány tévedése is oda vezethető vissza, hogy a tudós társaság kizárta, sőt be sem fogadta, hiszen nem volt szalonképes, csupán "tehetséges megfigyelő", akit ÉHIK "igazított útba" és "ellenőrzött". Nem vehetett részt a tudoraányos fórumokon, az Állattani Szakosztály ülésein elhangzott előadásait minden esetben mások közvetítették, így nem volt módja találkozni a szakközönséggel, megállapításait közvetlenül, személyesen megvitatni. Mindezt tetézte a mindenkori munkáltatójának való kiszolgáltatottság és i-