Dobrik István szerk.: A vizuális nevelés műhelyei I. II. (Miskolc, 1983)

A vizuális nevelés műhelyei I. - Xantusz Gyula festőművész, főiskolai tanár hozzászólása

végig kell csinálni. Menetközben nyilván még nagyon sok, előre nem láthatd kérdés, probléma vetődik fel - a vizsgálatnak esetleg sok kitérője, mellékága lehetséges. Bonyolult dologról van szó, olyasmiről, amit - a kísérletekhez szükséges leszűkítés /izolálás/ mellett is - csak a maga bonyolultságában szabad vizsgálni. A módszer leegyszerűsítése mellett vigyázni kell, hogy mikor nem lehet, vagy nem szabad tovább szűkíteni, mikor kell a részeredmények alapján a hipotézisen esetleg változtatni, a részletek tanulságait visszahelyezni az egészbe és ugy kontrollálni stb. /De hiszen ezt a Vizuális Nevelési Bizottság is nagyon jól tudja/. Ami számomra a beszámoló alapján problémaként vetődött fel - s ami miatt most kicsit az elhangzottakkal, Önökkel és önmagammal is "zsörtölődve" vitatkozom - a következő: a beszámolóban Németh Lajos egy analógiát hsználva arról beszélt, hogy Kassák Lajos - külföldi, európai indítékai alapján - /nem pontosan idézem/ "...pálmafát akart ültetni a Váci utcában", s azután csodálkozott, hogy ez nem eredt meg, nem lett belőle erdő. Majd később, a további kísérleteket, megoldási lehetőségeket vázolva arra utalt, hogy "...talán a svéd vagy a japán példa" felhasználása lenne számunkra a legkedvezőbb. Analógiáját szellemesnek, javaslatait is - a világ vizuális helyzetének ismeretében - lényegében meggondolandónak tartom. Mégis felvetem hozzászólásom főkérdését: miért ismétlő-