Dobrik István szerk.: A vizuális nevelés műhelyei I. II. (Miskolc, 1983)

A vizuális nevelés műhelyei II. - Kovács Károly főmunkatárs. Országos Pedagógiai Intézet

taxiit ványaink óráninkon. Szerintem tehát a vizuális nevelés fejleszté­sének lehetősége, a rajztanítás hatásfokának nö­velése ebben rejlik. Nem a modellek száma, nem a technikák sokfélesége, nem is a -módszertani fo­gások, az ötletek emelik magasabb szintre Magyar­ország lakosainak vizuális kultúráját, hanem a példaadó humanitás, átérzett felelősséggel, peda­gógus lelkiismerettel, igazi pedagógus magatar­tással végzett munkánk. Legelőször a legterhesebb felelősséget vise­lőkről, a főiskolai tanárokról szólnék. Ők két­szeresen pedagógusok: pedagógusokat képző pedagó­gusok. 0-| yan módon kell végezni munkájukat, hogy magatartásuk, egyéniségük példa-, minta adása hallgatóikban továbbélve az általános iskolai ta­nulók számára is modell lesz. Személyiségük átté­telesen a fél, vagy az egész országon érvényesül valamiképp. Semmivel sem kisebb felelősség nyug­szik a közvetitők, a főiskolai vizsgák után tani­tó rajztanárok vállán. A velük született, a ter­mészettől adott egyéniségük megtartásával a főis­kolán szerzett szakmai ismereteket, a szakma sze­retetét, a világra mindig érzékenyen figyelő sze­met és a szépre-jóra való érzékenységet kell öt­vözni ök önmagukban. Az igyekezet nem elég, a ta­nulás, az önművelés sem, az örökölt képességek szintén nem elegendőek, mert ez a munka áldozat­vállalás, áldozat bemutatása egy életen át a hu­manitás oltárán.

Next

/
Oldalképek
Tartalom