Wolf Mária: A borsodi földvár. Egy államalapítás kori megyeszékhelyünk kutatása - Borsod-Abaúj-Zemplén megye régészeti emlékei 10. (Budapest - Miskolc - Szeged, 2019)
II. Az ispáni várat megelőző falu
201 mezei csormolya, madárkeserűfü, baracklevelü keserüfü, apró szülék, tarlóvirág, héla zab, fehér libatop. (Nyilván a korabeli tisztítási eljárásokkal, amely elsősorban a szórást és a szelelést jelentette, nem tudták eltávolítani őket.) Különösen sok köztük a konkoly magja, amely lisztbe kerülve mérgezést okozhatott. Ezek a gabonagyom-diaspórák megerősítik az őszi vetésű gabonák helyi termesztését, amely a szántóföldi növénytermesztés, és egyben a letelepülés fontos bizonyítéka. Növényi magleletek honfoglalás kori temetkezésekből is kerültek elő. Hajdúdorog-Kati-dűlői temető887 sírjában származó mintában jelentős mennyiségű hasindító kutyatej- (Euphorbia lathyris) magokat találtunk, közte szórványként fehér libatoppal és közönséges orbáncfüvei (Hypericum perforatum). Ezek a leletek elsősorban a temetkezési szokásokra világítanak rá, de mivel a hasindító kutyatej emésztést gyorsító, az orbáncfű nyugtató, emésztést segítő, sebek gyógyítására használatos gyógynövények, így ezek egyben elődeink gyógynövényismeretére is utalhatnak. A káli temető egyik sírjában viszont apró szulák (Convolvulus arvensis) magvait találtuk. Valószínűleg rontás elleni védelem céljából tették ezeket a magvakat a halott mellé, illetve a koponya köré, mert sem gyógynövényként, sem dísznövényként nem ismert, lévén egyszerű gabonagyom. Az apró szuláknak a temetkezési rítussal való kapcsolata nem tekinthető elszigetelt jelenségnek. Szőreg-Homokbánya 22. számú sírban (11. század) ugyancsak aprószulák-magvakat találtak.888 Ennek az ismert gabonagyomnak az előfordulása a hazai régészeti-növénytani leletekben a késő neolitikum időszaka óta rendszeresnek tekinthető. Sírokban viszont csak az avar korban és a honfoglaláskorban találni meg magjukat. Kultikus céllal tehették egykoron, a Szőregen (7. század vége - 8. század eleje) feltárt avar kori sírokba, az ott talált aprószulák-magokat is.889 A budakalászi késő avar temető (8. század vége - 9. század eleje) egyik sírjában ugyancsak aprószulák-magokat találtunk, viszonylag nagy mennyiségben.890 Ez nem lehet véletlen. Az aprószulák-magok ilyen mértékű előfordulása egy eddig még nem ismert, de mindenképpen sajátos és hasonló avar-magyar temetkezési szokásra utal. II. 15.3.4. A honfoglaló magyarság étkezési kultúrájáról A honfoglalók húsételeinek forrása: szarvasmarha, juh, kecske, sertés, ló, tyúk, lúd és réce, növényi alapú ételeiké: köles, árpa, közönséges búza, rozs, borsó, lencse, hagyma, fokhagyma, bizonyos gyökérzöldségek (karórépa, pasztinák), fűszerek, vadon termő gyümölcsök, szőlő voltak. Gombák és minden más, a természetben megtalálható, ehető növény felhasználásával is számolnunk kell, de ezeknek nem maradt nyoma. 887 Fodor István ásatása. 888 Móra Ferenc Múzeum, ltsz: 2000. 9. 40. 889 Hartyányi-Nováki—Patay 1967/68. 890 Pásztor Adrienn és Vida Tivadar ásatása, 1987. Ismerték a főzést és a sütést. Ételeik kása, húsoskása voltak. A tartósítás legelterjedtebb formája a főtt, sózott marha, birkahús napon történő szárítása és porrá őrlése volt. Praktikus volt, mert kis helyen elfért és hosszú ideig eltartható volt. Nagyobb utakra, táborozásra mindig magukkal vitték. A porrá őrölt húsporból forró vízzel gyorsan dagadó, laktató étel készült. A honfoglalás előtti ételkészítéssel kapcsolatos legfontosabb finnugor szavaink - köles, ed (gabona), kenyér (kása) - ezen ételféleségek elterjedt fogyasztására utalnak. A még Levédiában nyelvünkbe került török jövevényszavak egy része a tejfeldolgozással kapcsolatos: tej, túró, sajt, író, köpü (vaj) tarhó (joghurt). (A joghurt későbbi, oszmán-török jövevényszavunk.) A tarhó (tejsavbaktériumokat tartalmazó) oltóanyagának régi magyar neve tarhómag. A sztyeppéi népek, és így a honfoglalók sem ismerték még az édesen altatott tej technológiáján alapuló sajtkészítést, ezért sajtjuk inkább a szárított túróhoz hasonlított, olyan volt, mint a mai kazakoké. A tejből legkönnyebben túró készíthető. A joghurt már nehezebben, és legbonyolultabb módon a kumisz. A kumisz, az erjesztett kancatej úgy készült, hogy a nyers kancatejet a vaj elválasztása után állni hagyták, mert erősen hashajtó hatása miatt nyersen nem fogyasztották. A tejsavas erjedés folyamatát kevergetéssel szabályozták, mindaddig, amíg el nem készült a kumisz. Ennek a csípősen savanykás-édeskés, alacsony, 1-3% alkoholtartalmú, fehéres folyadéknak a fogyasztását már a Kr. e. 5. században Hérodotosz is említi a szkítáknál. Az egyik 11. századi orosz krónika a polevci kunok italaként emlékezik meg róla. Rubruk, a 13. században a tatároknál járt nyugati szerzetes is leírta. A török eredetű „kumisz” szó ugyan nem fordul elő a régi magyar nyelv írásos emlékei között, ennek ellenére ismeretét (esetleg más néven?) nem zárhatjuk ki őseink körében. A sörivás szokását sem zárhatjuk ki a honfoglalóknál, hiszen a sztyeppéi eredetű népek sört is fogyasztottak. Sör készítésére valamennyi gabonaféle szemtermése többé-kevésbé alkalmas. Vagy úgy, hogy a csírázó árpát, búzát malátázzák, majd ceffézik, vagy pedig előbb őrlik és kásának, kenyérnek kisütik, és csak azután cefrézik. A kunok (1519) a sört (boza) például kásának megfőzött kölesből cefrézték. Savanykás, alacsony alkoholtartalmú, sárgásfehér ital volt a bozasör. A honfoglalók is ismerhették, csakúgy, mint a vadmézből erjesztett médet (méhsör v. mézbor). A bor készítésének és fogyasztásának ismerete a honfoglaló magyarságnál már sokkal bonyolultabb kérdés. A magyarság keletről hozott gyümölcs- és szőlőtermesztési ismeretekkel érkezett a Kárpát-medencébe, ahol talán még léteztek római eredetű szőlőfajták. A szőlőműveléssel, gyümölcstermesztéssel és borászattal kapcsolatos szavaink nagy része bolgár-török eredetű. A Kazár Kaganátussal való együttélés idején kerültek nyelvünkbe. A szőlővel népünk már korábbi szállásterületén, Levédiában kapcsolatba került, és minden bizonnyal Etelközben
