Wolf Mária: A borsodi földvár. Egy államalapítás kori megyeszékhelyünk kutatása - Borsod-Abaúj-Zemplén megye régészeti emlékei 10. (Budapest - Miskolc - Szeged, 2019)
VI. Összefoglalás
337 a temetkezési módot. Jól meg lehetett viszont figyelni, hogy a halottak egy részét lepelbe csavarva temették el. A sírok megközelítően kelet-nyugati tájolásúak voltak, ezzel ellentétes fektetés nem fordult elő. A tájolás, a temetkezések kora, valamint a sírok mélysége között jellemző összefüggést nem találtam. A csontvázak többsége háton fekvő, nyújtott helyzetű volt. Ettől eltérő, békapózban temették el egy kisgyermeket. A 32. sírban pedig egy hasra fektetett 13-14 éves fiatal csontvázára bukkantunk. A karok helyzete változatos volt. A temető meglehetősen bolygatott volt, a templom körüli temetőkben általános utántemetések között néhány esetben szándékosságot is megfigyeltünk. A feltárt temetőrészletben meglehetősen sok babonás szokásra utaló jelenséget tudtunk megfigyelni (hasra fektetés, öv megoldása, éles vastárgy sírba helyezése). E cselekedetek közös mozgatórugója a hazajáró, vámpírrá váló halottól való félelem. A kibontott 77 sírból 14-ben találtunk különféle tárgyakat. Ezek, leszámítva egy nagy méretű vaskést, mind viseleti tárgyak, karikaékszerek, övcsatok voltak. Szórványként előkerültek még durván megmunkált sírkövek, valamint egy II. Béla király (1131—1141) által veretett dénár is. A temető leletei kivétel nélkül Árpád-koriak, a karikaékszereket a 11-13. század közé keltezhetjük. Az egyik legkorábbi lelet a 67. sírban napvilágot látott niellódíszes, líra alakú bronzcsat. A típusról Németh Péter és nyomában a korábbi kutatás úgy vélekedett, hogy baltikumi eredetű, és egy, a fejedelmi udvarban szolgáló rusz-varég eredetű harcoshoz köthető, annak személyes tulajdonaként került a 10. században a Kárpát-medencébe. A csatok párhuzamait összegyűjtve azonban megállapíthatjuk, hogy a hasonló jellegű darabokat all. század második felében, a 12. század elején használták. Feltehető tehát, hogy a magyarországi példányok sem korábbiak ezeknél. A baltikumi eredetnél pedig sokkal valószinübb, hogy steppei, esetleg besenyő körből származnak. Az is elképzelhető azonban, hogy kereskedelmi áruként kerültek Európa egymástól igen távoli vidékeire. A feltárt temetőrészletből 101 egyénhez tartozó csontmaradványt gyűjtöttünk össze. A népesség tisztán europid jellegű, és nem különbözik az Északi-középhegység Árpád-kori lakóitól. Az egyetlen kivétel a 67. sírban nyugvó, a niellódíszes líra alakú bronzcsattal eltemetett férfi volt. Ő embertani szempontból jelentősen különbözik a többi férfitól, idegen, keleti eredete valószínűsíthető. A csontanyag vizsgálata során több olyan csonttörést tudtak regisztrálni, amelyek leggyakrabban a fejre mért ütések elhárítása során keletkezhetnek. Feltehető tehát, hogy a temetőben elhantoltak nem élhettek békés körülmények között. A nemek kiegyenlített aránya, és a felnőttekkel csaknem azonos számú gyermeksír egyértelműen arra mutat, hogy itt nem egy túlnyomórészt férfiakból álló, katonai kísérettel, helyőrséggel, hanem családi kötelékben élő népcsoporttal állunk szemben. Hogy azonban ez a népesség katonáskodott is, azt jól mutatják a sérüléseik. Nem kétséges tehát, hogy a borsodi vár sáncán kívüli templom a vámépeké volt, a körülötte elhelyezkedő temető idáig feltárt sírjaiban pedig ők és családtagjaik nyugodhattak. Ezt nemcsak az antropológiai vizsgálat fentebb idézett megállapításai, hanem az a tény is bizonyítja, hogy ugyanebben az időben, e templom körüli temető mellett létezett a helyi közösségnek egy másik temetője is. A feltárt templom- és temetőrészlettől mintegy 500 méterre délkeletre ugyanis két ezüst, bordázott S-végű karika és egy elkalapált végű, három ezüstszálból sodrott gyűrű látott napvilágot. Ezeket a leleteket jelenlegi tudásunk szerint all. század végénél korábbra nem keltezhetjük. S mivel a templom körüli temető legkorábbi leletei is ebből az időszakból valók, nem gondolhatunk másra, minthogy Borsodon a templom körüli és soros temetőt all. század végén legalábbis egy ideig, párhuzamosan használták. Itt tehát a soros temető megszűnése nem esik egybe a templom építésének idejével, mint ahogyan azt korábban oly egyértelműnek tekintették. Az újabb kutatások azonban rávilágítottak, hogy nem Borsod az egyetlen olyan hely, ahol a két temetőtípus egymás mellett létezett. De esetünkben nem igazolódott be az a feltevés sem, amely szerint a központokban minden bizonnyal már a 10. század végén sem csak az előkelők, hanem a szolgák és a szegényebb néprétegek sem temetkeztek pogány módra. Sokkal valószínűbb Györffy György elképzelése, amely szerint „A harcos jobbágyok mint a köznéptől idegen elnyomók nem temetkezhettek a helyi közösség pogány rítusokat őrző temetőjébe. Mint a keresztény rend bevezetésének »rendőrei« igen korán keresztény módon kellett temetkezniük. Valószínűleg velük indult a templom melletti ló nélküli temetkezés.” Igaz, hogy Borsodon ez a Györffy által feltételezettnél egy évszázaddal később történt. Hogy a borsodi ispánsági várban éltek idegen eredetű, nagy valószínűséggel besenyő népelemek, azt a líra alakú csattal és viselőjével kapcsolatos észrevételeinken kívül további két tárgy is bizonyítja. Ezek egyike az esperesi templom mellett lelt kengyel. E vállába kovácsolt fülű kengyeltípus eredete Közép-Ázsiában kereshető. Kelet-Európábán ez a forma all. századig ismeretlen volt, noha körte alakú változata már a honfoglalás kori anyagban feltűnt. Tipológiailag ebből származtatható az a keskeny talpalójú, kerek változat, amely a 11-12. században általánosan elterjedt kengyelformává vált a dél-oroszországi sztyeppezónában. Ez az úgynevezett besenyő-úz, csomije klobuki típus. A magyarországi régészeti anyagban való első feltűnésük - a történeti adatokat figyelembe véve — minden bizonnyal a besenyők megtelepedéséhez köthető. A másik tárgy egy csukló nélküli, merev szájvasú, úgynevezett rúdzabla. A zabla szórványként került elő. A típus kialakulása a 10-11. századra tehető, elteijedését egyértelműen besenyőkhöz, úzokhoz, illetve a fekete süveges csoporthoz kötötte az orosz kutatás. A kengyel és a zab
