Viga Gyula: Miscellanea Museologica III. - Officina Musei 24. (Miskolc, 2017)
Néprajzi előadások és írások
mentén Mezőzombor (palacktokok és lábtörlők), a taktaközi Szada (lábtörlők és méhkasok) és Tiszalúc (gyékénykosarak) voltak a gyékényfeldolgozó háziipar központjai a 19-20. század fordulóján. Intenzív forgalom zajlott a gyékényből készített eszközökkel a hegyaljai piacokon és sokadalmakban a 18. század 70-es éveiben a Tisza túlpartjáról, Szabolcs vármegyéből is. A berencsi gyékényponyva még a 20. század elején is keresett cikk volt Tokaj, Tállya és Keresztúr vásáraiban. Fontos megjegyezni, hogy a berencsiek nem a saját határukon vágható gyékényből szőttek ponyvát, hanem Demecserben, Gégényben és Tiszakanyáron szerezték be a hozzávalót. Az utóbbi nyersanyagbázisa volt a cigándiak gyékénymunkájának is.85 A Taktaköz falvainak lakói a 18. század második felében azt vallották, hogy az épületek fedéséhez csakúgy, mint a tüzeléshez - akár eladásra is - gyékényt, sást, a füzesekből pedig vesszőt vághattak, ami a háziipar nyersanyagbázisára is utal.86 A vessző, a nád, a gyékény hagyományos alapanyaga volt a Tokaj-Hegyalját körülvevő, egykor vízjárta tájak népi építészetének és lakáskultúrájának is.87 Azt nem tudjuk, hogy a vízrendezés előtt elegendő volt-e a nagyobb létszámú, gyékény háziiparral foglalkozó „központok” nyersanyagbázisa a feldolgozó munkához, vagy a gyékényben gazdag területek a vízrendezés előtt is vándorlásra késztették a feldolgozókat, tekintettel arra is, hogy nem minden gyékényfajta egyformán alkalmas a fonásra/szövésre. A fentiek azt igazolják, hogy a háziipari tevékenység akár több generáción keresztül jelentős gazdasági tényező maradhatott egy táj népének életében. Az, hogy a vízjárta tájak - esetünkben a Bodrogköz mellett a szomszédos Rétközre is gondolhatunk - a nyersanyagbázis szempontjából hasonló adottságú, és többé-kevésbé hasonlóan rossz társadalmi szerkezetű települései közül csak egyesek szakosodnak a gyékénymunkára, nem magyarázható egyszerűen a paraszti társadalom egészségtelen birtokstruktúrájával. A főként női munkában konzerválódó tradíciót bizonyára az értékesítés lehetőségei tartották életben, különös tekintettel arra, hogy mind a Bodrogköz, mind a Rétköz gazdasági szimbiózisban létezett az eltérő adottságú Tokaj-Hegyalja mezővárosi parasztpolgáraival és kézműveseivel. Bizonyára a második világháború utáni társadalmi változások és az értékesítési feltételek adnak magyarázatot arra, hogy a Bodrogközben az 1960-as években lényegében megszűnt a gyékénymunka, és a korábbi háziipari központokban nem szerveződnek meg a háziipari szövetkezetek.88 összeírásaiban ezek a nevek nem szerepelnek. Téglás vezetéknevű volt (Kiscigánd, 1773: Téglás György, 1785: Téglás György és Mihály, 1798: Téglás György), Szabó vezetéknevű pedig egyáltalán nem szerepelt. Vö. Hajdú 1997. 2. számú mellékletben. 85 Páll 1986a. 159-160., Páll 1988. 65. Vö. Kiss 1961. 330., 370. A cigándiak gy ékénymunkájához vö. még: Kántor 1929. 113. 86 Páll 1986b. 106. 87 Vö. például: Petercsák 1986b. 116-119. 88 Juhász 1991. 475. Aháziiparok nyersanyagbázisának kérdéséhez: Viga 2014. 153-165. 97
