Viga Gyula: Miscellanea Museologica III. - Officina Musei 24. (Miskolc, 2017)

Néprajzi előadások és írások

A tutajozás technikája, aktualizálásának lehetősége a Tiszán egészen az 1950-es évek első feléig, a tiszalöki vízlépcső megépítéséig megmaradt. De hogy üzemi keretek között később is előfordult, azt például Szlankó István 1964-ben nyárfatutajokról készített fényképfelvételei igazolják.26

4. Az etnográfia számára természetesen a legalapvetőbb kérdés az, amit Barna Gábor 1988-ban megjelent tanulmányának a címe is jelöl: a tutajozás kulturális jelentősége. Ebben a vonatkozásban vannak ismert tények és összefüggések, de vannak a dolog természetéből fakadó következtetések is, amelyek evidenciának tűnhetnek, részleges adatoltságuk ellenére is. Az kétségtelen, hogy a Kárpát-medence folyóvizein zajló tutajozás magában hordta az interkulturális kapcsolatok lehetőségét: a peremterületeken - ahonnan a forgalomba kerülő fa származott - szlovákok, ruszinok, ukránok, románok éltek, a 19-20. században közvetítő örmények és zsidók kapcsolódtak a folyamatba, a célterületen pedig jellemzően magyarok hasznosították a szállítmányokat. Ez a történet elvi kerete, s az is bizonyos, hogy a szomszédos népek egyes csoportjainál a tutajozás - az első világháború végéig - jószerével „jellegzetes” foglalkozásnak számított.27 Bizonyos, hogy a folyók hátán leúszó fa, valamint az azon utazó - zavarba ejtően sok és sokféle - faáru századokon át lejutott a sík vidékre, de hogy hol, milyen módon, s kiknél hasznosult, arról gyakran csak sejtéseink lehetnek, s nem ritkák a sztereotip megnyilatkozások a kutatásban sem. Az összefüggések egyértelműnek tűnhetnek: pl. Vargha László megfogalmazása szerint, a Tiszán leúszó fának fontos szerepe volt abban, hogy a folyam és mellékfolyói mentén a szelemenes tetőszerkezet volt az uralkodó.28 A nyersanyag felhasználásának azonban számos más kérdése ma is nyitott, s nem kizárt, hogy az is marad: már csak a faanyag romlékonyságának okán, s az építőkultúra változásának okán is. Fokozottan igaz ez a fatárgyakra, bútorokra, eszközökre, amelyek esetében a tárgytörténet korszakai jellemzően egybeesnek az adott tárgytípus egy-egy generációjának használatával. (A fémtárgyak esetében ez sokkal árnyaltabb probléma.) Bizonyára sokat segítene, ha a múzeumokban őrzött fatárgyakról, eszközökről nemzetközi kataszter készülhetne - ezt a mai technika megengedné! ám örülnünk kell az egyes gyűjteményeket bemutató katalógusok megjelenésének is. Pedig éppen a fatárgyakban, faeszközöken megmutatkozó tipológiai egyezések figyelmeztetnek arra, hogy ezek készítésében és terjedésében nagy amplitúdójú kapcsolatok mutathatók ki, amit például Gertrud Benker vagy Gertraud Liesenfeld monográfiái igazolnak.29 Más összefüggésben veti fel ezt a problémát Szabó László a favillák kapcsán, s tesz fontos megállapításokat, még akkor is, ha ma már tudjuk, hogy a

26 Közli: Barna 1988. 195. 2-3. kép

27 Például a szlovákoknál: Huska 1972. Napjainkban közismert a Tátra vízválasztójáról Lengyelország felé folyó Dunajec „hagyományőrző” tutajosainak idegenforgalmi szerepe.

28 Vargha 1940. 49-50.

29 Benker 1979., Liesenfeld 1987.

70