Viga Gyula: Miscellanea Museologica III. - Officina Musei 24. (Miskolc, 2017)

Néprajzi előadások és írások

olyan egyértelműen - mint például Huska monográfiájában, vagy a Maroson való tutajozásra szakosodott vállalkozások esetében -, hogy honnan, kinek a fáját, milyen mennyiségben szállították.6 Egyfajta sztereotip képünk alakult ki - például a Tisza mentéről - a tutajosokról, miközben csak ritkán ismerjük a tutajosok nevét, etnikai és társadalmi hovatartozását. (Például az általam a kisdobrai görög katolikus halotti anyakönyvben megtalált, vízbe fulladt és helyben eltemetett tutaj osról kiderül a neve, hogy mikor és hol született, s mikor veszítette az életét. A szóban forgó név arról is tanúskodik, hogy a Felső-Tisza és a Bodrog fakereskedelmében részt vehettek a Galícia felől érkező haszid zsidóság tagjai vagy csoportjai is.) Nem a tutajozásra vonatkozó adatokat hiányolom tehát, hiszen az egyértelmű, hogy az elmúlt századokban legalább alkalomszerűen majd minden jelentős Kárpát-medencei vízfolyáson tutaj óztak, s nem a meglevők okos értelmezését vonom kétségbe, hanem a konkrét összefüggések feltárását.

Ennek kontextusában veti fel opponensem azt a problémát is, hogy az alföldi parasztok nem passzív befogadói, s nem egyoldalú haszonélvezői voltak a Felföld javainak. Magam is így gondolom, s nemcsak a fa és különböző faáruk összefüggésében. Bizonyos, hogy nem csak a nyersanyagbázisok és a felhasználók relációjában, hanem a tárgykészítők és a tárgyhasználók között is információk áramolhattak. Bár a Felföldön is megformálódtak olyan csoportok, amelyek a különféle javak közvetítésére szakosodtak, térségünkben nem alakult ki olyan bedolgozó rendszer, ami eliminálta volna a közvetlen kapcsolatok és tapasztalatok jelentőségét. Gondoljunk arra, amit Gertraud Liesenfeld a felső-ausztriai Vichtau famunkájáról leírt, ahol a népesség a 17-18. században házi ipar-szerűen fából készített mezőgazdasági szerszámaival, háztartási eszközeivel és játékáruival jelentős kereskedelmet folytatott. A 18-19. század fordulójától már vállalkozók adták ki a munkát a vidék barkácsoló háziiparosainak, a korábbi termékskála fokozatosan sajátos „termékstandarddá” alakult, s a kínálatot a felvásárlók nagykereskedők révén értékesítették. (Mindez nem jelentette, hogy a 19. század folyamán ne vásároltak volna náluk szlovák házalók is, akik továbbvitték ezeket a javakat Közép- és Kelet-Európa más tájai felé.)7 Vagyis a szóban forgó háziiparosok nem tudták már a 18-19. század fordulóján, hogy hová és kiknek készítik a portékájukat. Nos, nincs adatom arra, hogy a Felföld háziipara ilyen fokon elszakadt volna a felvevőpiactól, de nem zárhatom ki azt sem, hogy tendenciájában fokozatosan lazult a tárgykészítők és tárgyhasználók kapcsolata. Bizonyos azonban, s ennek a disszertáció időkeretei miatt is van jelentősége, hogy a 19. század második felének születő gyáripara és kapitalizálódó kereskedelme, a lassú modernizáció fokozatosan felszámolta ezeket a kapcsolatokat. Ha az 1890-es években még úgy is tűnhetett, hogy a sokféle kézműves tevékenység, főként a háziipar tradíciója - vagy annak megújítása - valódi gazdasági tartalékokat jelenthet, az

6 Huska 1972.

7 Liesenfeld 1987.

51