Viga Gyula: Miscellanea Museologica III. - Officina Musei 24. (Miskolc, 2017)
Néprajzi előadások és írások
szerepet kapott a borsodi és abaúji táj formálásában, s bányász és iparos népességük léte szinte elképzelhetetlen az egykori környező parasztfalvak mezőgazdálkodása nélkül. A bányász és ipari települések a középkorban és korai újkorban is városias jellegűek, népességük pedig - hasonlóan a Felföld más tájainak az Árpád-kor végétől megformálódó bánya- és kohóipari csoportjaihoz - idegen ajkú. Ahogyan a Felföld iparának munkaerejét évszázadokig németek (nagyrészt fokozatosan elszlovákosodnak) és szlovákok adták, csoportjaik természetesen részesei voltak a történeti Magyarország gazdaság- és államszervezetének csakúgy, mint a Felföld népei gazdasági és kulturális érintkezésének. Rendkívül fontosnak tartom ebben a vonatkozásban Frisnyák professzor véleményét: a földrajzi periféria nem jelent gazdasági perifériát, hiszen a Felföld a középkor végén Magyarország legfejlettebb régiója, s a gazdasági centrum térség része volt. S itt nem csak nyelvi-kulturális interferenciákról, és a néprajz számára túlbecsülhetetlen interkulturális és gazdasági érintkezésekről van szó, hanem sajátos létformákról is. Nem arról tehát, amit Szilágyi Miklós úgy fogalmaz, hogy a nem-földművelő tevékenység dominanciája „iparos” illetve „munkás” létformába fordul, hanem arról, hogy Magyarország hegyvidéki tájain századokon át bányász és iparos népcsoportok élték sajátosan szervezett, s a paraszti tevékenységgel olykor ambivalens létformájukat. Értekezésem vizsgálatának kezdő időszakára ezeknek a csoportok már sokfelé átalakult a tevékenysége, s igazodásuk vagy az újabb bánya- és iparvidékek felé volt, vagy a különböző sikerrel kecsegtető lokális mezőgazdálkodás irányába volt lehetséges. Nagyon fontos dolgot erősít meg ebben a kérdésben is Frisnyák Sándor: a kistérségi átalakulások a Felföld interregionális kapcsolatrendszerét nem változtatták meg. Hozzáteszem azonban, hogy ez társadalmi és kulturális értelemben nem automatizmus: a változó feltételekhez való alkalmazkodás, a kulturális adaptáció lehetősége. Paraszttá váló rétegekre is gondolnunk kell tehát a Felföldön, s nem csak a kapitalizálódó nagyipar által felszívott, a maga rurális műveltségét eltérő módokon őrző parasztságra. Szilágyi Miklós bizonyító példákat hiányol opponensi véleményében a „nem paraszt” vagy „másként paraszt” csoportokra, itt csupán kettőt említek. Az egyik, amit Bars megye kapcsán megfogalmaztam, az értekezésemben is nagyobb terjedelemben szerepel. Nevezetesen, hogy Bars vármegyében - hasonlóan Nógrádban, Gömörben, Abaújban, Zemplénben - karakterisztikusan elkülönült a síkvidéki falvak típusa a hegyvidéki településektől: az eltérő természetföldrajzi viszonyok, a létformák, a kereseti lehetőségek, nem utolsósorban a vásározás, illetve a kereskedelem különböző lehetőségeit biztosították. A déli, lapályos, síkvidéki területen alföldi jellegű mezőgazdálkodás dívott, a vármegye felső területein viszont a Felföld regionális sajátossága, a bányászat, a nemesfémeket feldolgozó ipar, s a mindezeket is kiszolgáló erdő volt a fő telepítő tényező. A hegyvidéki falvakat csak csekély élelmet adó föld vette körül, az ott élők nem kis mértékben az erdőből és a házi iparból éltek. Az eltérő létformák, életmódstruktúrák nem egyszerűen eltérő gazdasági stratégiákat körvo-47
