Viga Gyula: Miscellanea Museologica III. - Officina Musei 24. (Miskolc, 2017)
Kiállítások elé
Tiszai Nagy Menyhértről Kisgéres ünnepének előestéjén, első estéjén gyűltünk össze, s ebből az alkalomból - ünnep az ünnepben - két, egymással összeérő, engem foglalkoztató témakörről szeretnék röviden szólni. Az egyik maga az ünnep, s annak változó tartalma, aminek itt most részesei vagyunk. Funkcionálisan az ünnep olyan alkalom, eseménysor, ami a falu közösségének tagjait a megszokottól eltérő cselekvésre mozgósítja. Mások az elvárások és más, másként megengedett ilyenkor, mint a hétköznapokon. Tartalmi szempontból pedig az ünnep olyan esemény, ami megszerkeszti és kommunikálja a közösség összetartozásának tényét és motivációit, és koronként különböző jelentéseket tesz közzé a közösség tagjai és a külső szemlélők számára. Kutatások egész sora mutatott rá, hogy az ezredfordulón, az elmúlt emberöltő alatt mennyire megváltozott a régi ünnepek, ünnepi rítusok szerepe és jelentősége, s miközben maguk a közösségek elhagyták, vagy átformálták a maguk korábbi ünnepi alkalmait, egy sor új közösségi alkalom, mondhatom új ünnep született. Ezek persze nem kis részben mélyen benne gyökereznek az adott közösség közös múltjában, s hordozzák annak hagyományosan kijelölt jegyeit, vonásait is. Kisgéres példájánál maradva, a vidéki társadalom legáltalánosabb ünnepe ma a Falunap, ami tartalmában, formájában, a résztvevők viselkedésében, a hang- és fényhatásokban, a ruházatban, a résztvevők körében felmutat régies elemeket is, de egészében megújult módon és formában. Az is általánosnak mondható, hogy az ilyen típusú rendezvények középpontjában a helyi ételek és italok állnak, mintegy kifejezve a helyben élők és az elszármazottak kapcsolatát, kulturális összetartozását. Géresben ugyan a bor és a pincék köze az ünnepi cselekvéssorok fontos helyszíne és egyik mozgatója, de ha itt körülnéznek, akkor könnyű felismerni, hogy az újfajta ünnep új ünnepi teret is alkot: ez a térség a borkúttal, emlékoszloppal, a Falunap hagyományos vasárnapi istentiszteletével a település megkülönböztetett helyévé vált. S ezt a rituális teret formálja mostantól Tiszai Nagy Menyhért szobra, emlékhelye is. A másik kérdéskör, ami foglalkoztat, az a lakosság viszonyulása, ezen emlék és emlékhely remélhető szervesülése az ezerfős közösség életében. S nem is annyira az emlékállítás antropológiájának összetett kérdéseit érzem legfontosabbnak, hanem azt, ahogyan a mindennapok körülölelhetik ezt a helyet. Az emlék tere mindig megkülönböztetett, bizonyos értelemben szakrális és elválik a profán terektől, de lényeges, hogy az elválasztó vonal szigetet határoló, erős vagy vékony, már-már virtuális, ami fizikailag alig létezik. Egyik fontos eleme lesz ez az emlék Kisgéres központi terének, amit az elmúlt évek során a maga jeleivel tűzdelt és szelídített meg a közösség. Közel a templomhoz, aminek az utca vonalában álló tömbje jellegadó objektuma a falunak, más közösségek tréfájára is okot adó. Meg a parókiához, Menyus élete egy részének színteréhez. Leginkább persze az őt ismerő két generáció viszonyulása érdekel: talán azt mondják majd 258
