Viga Gyula: Miscellanea Museologica III. - Officina Musei 24. (Miskolc, 2017)
Kiállítások elé
élő organizmusokhoz hasonlóan gazdagodtak, terebélyesedtek és színesedtek, bizonyára egyaránt hozzájárult a helyi közösség kulturális habitusa és az újfajta igény, a gazdaság és a kultúra optimalizálásának szándéka. Ne feledjük, hogy ez a korszak mindenütt a népművészet kivirágzásának időszaka. Annak magyarázatát azonban, hogy ez a helyi hímző stílus majd vele az azt hasznosító viselet éppen Mezőkövesden szökkent szárba, bizonyára a helyi közösség kulturális jellegében és helyzetében kell keresnünk, hiszen azokon a dél-borsodi, dél-hevesi és más településeken, ahol korábban hasonlóan gazdag kézműves hagyomány volt, nem történt meg a népművészetnek ez a fajta kivirágzása. Hozzá kell azonban tennem, hogy a matyóság tárgyalkotó kultúrája egészében nem volt autochton, azt sokféle hatás érte, és sokfelől kerültek a kövesdi háztartásokba azok a tárgyak is, amiket a matyók befogadtak és beillesztettek otthonuk, környezetük ízlésvilágába. Itt a miskolci és a gömöri bútorkészítő hagyománytól a felföldi bányavárosok német és szlovák asszonyainak és kézműveseinek csipkéjéig, a mezőcsáti és tiszafüredi fazekasok használati és díszkerámiájáig sokféle elemre lehetne utalni. A kiállítás szöveg- és képanyaga gazdagon tájékoztatja és eligazítja önöket mindabban, amit a matyókról és népművészetükről tudni érdemes. Engedjék meg azonban, élve a megnyitó adta lehetőséggel, hogy az arról való töprengésre hívjam önöket, mit is jelenthet ma, milyen gondolatokra ad lehetőséget, milyen elképzelésekbe illeszkedik, milyen fajta gondolkodást indíthat el egy ilyen kiállítás? Korunkban, amikor olyan módon egymásba nyíltak a világok - a közbeszéd a sokféle módon értelmezhető globalizáció kifejezéssel illeti a kultúrák egymásra hatásának és az általa generált változásoknak a folyamatát -, hogy valójában minden korábbi tudás, a kulturális regionalizmusról vallott felfogás, valamint a megértés folyamata és iránya is átrendeződött. A mai generációknak - leszámítva a második világháborút már felnőttként megélt korosztályt - nincs már tapasztalata a Kárpát-medence paraszti tradíciójáról, legfeljebb különböző szintű tájékozódására és műveltségére hagyatkozhat annak ismeretében. Meg merem kockáztatni, hogy különösen a fiatalabbak egy része, ha a kiállításunk meghívóján szereplő fényképre pillant, nem tudja megmondani, hogy hol élhettek és milyen nyelven beszéltek a kép egykori szereplői. A tradíció újraszerkesztésének több szintje van. Az egyik a lokális hagyomány átértelmezése: a ma élő generációk megmondják, hogy mi az a közös kulturális örökségből, ami szerintük a megőrzésre és továbbörökítésre érdemes. A választás szempontjai nem ritkán turisztikaiak és gazdaságiak: a szakirodalom emberöltő óta ismeri és használja az örökségbiznisz fogalmát, ami jószerével ezt a fajta tudatos válogatást és újjászerkesztést jelenti. Meg kell jegyeznem, hogy a matyóság esetében ez nem új folyamat: lényegében a 19-20. század fordulójától, a 20. század elejétől ez a néprajzi csoport a díszes viselete és - nem utolsósorban az ismertté válás által is indukáltan - egyre színesebbé váló hímzése révén szerzett magának nemzetközi megismerést, mondhatnám világhírt. A másik szint nemzeti: a lokális közösségek, illetve a kistérségek által sajátjuknak tartott, a kö-227