Viga Gyula: Miscellanea Museologica III. - Officina Musei 24. (Miskolc, 2017)
Elődök és (egykor volt) társak
hangsúlyosan Bulgária területéig, Pozsonyon, Brünnön át Angliáig, Walesig. Jószerével mindenre nyitott, a szó valódi értelmében vett értelmiségi volt. Néhány éve csak, hogy a sok évtizeden át használt írógépről a számítógépre tért át, s interneten is kapcsolatot tartott a világgal. Dankó Imre emberi és kutatói habitusából és széles körű tájékozódásából fakadt, hogy rendkívül gyorsan felismerte a különböző tradíciókban gyökerező, eltérő kulturális környezetek mibenlétét, s az abban felmerülő kutatási feladatokat, lehetőségeket. (Könnyen teremtett emberi kapcsolatokat is, személyisége olykor kifejezetten elbűvölte a vele először találkozókat is. Munkáiból éppen úgy, mint a vele való beszélgetésekből egyértelmű, hogy számára a barátságok, az inspiráló emberi kapcsolatok roppant fontosak voltak, s azok kihatottak egész tudományos érdeklődésének fejlődésére is. Ahogyan természetesen ő is hatott a kapcsolataiban!) Ha belegondolunk abba, hogy mennyire más hagyományt és környezetet képvisel(t) Túrkeve, Gyula, Sárospatak, Pécs majd Debrecen, akkor könnyen beláthatjuk, hogy kulturális örökségükhöz, illetve azok letéteményeseihez maga Dankó Imre személyisége és tudása jelenthette a legfontosabb kulcsot. De nemcsak a nagy múltú városok adtak - a külső szemlélő számára könnyen és gyorsan - keretet a tevékenységéhez, hanem apró települések kulturális életébe is erőt plántált a sárréti Zsákától a zempléni Füzérradványig. Tevékenysége a tájtörténet felől közelített a jelenségek, a résztémák felé, mindez szinte korlátlan lehetőségeket biztosított számára a témaválasztásban, s megadta a témákhoz való vissza-visszatérés lehetőségét is. Szemléletmódjában és munkamódszerében szerencsésen egyesült a terepmunka - leginkább megfigyelés - a történeti források és az irodalom feltárásával. Gyakran olyan témákkal foglalkozott, ami jószerével ismeretlen volt a kutatók számára, máskor meg olyan személyiségekre emlékezett, akiket rajta kívül - a ma élők közül bizonyosan - talán már senki nem ismert. Munkáiban azonban ezek az - aprónak tűnő - elemek megtalálták a helyüket a nagyobb összefüggésekben, s nem ritkán távlatos művelődéstörténeti kapcsolatok kifejezőinek mutatkoznak. Jószerével tudománytörténetiek mára már a Dankó Imre személyiségét körülvevő „históriák”, részleteikben immár folklorizálódott „valóságos történetek” is. (Feledhetetlen számomra az évtizede zajlott sárospataki konferencia estéje, amikor a közös vacsoránál, az asztalnál egymással szemben ülve Balassa Iván és Dankó Imre idézte meg várbeli emlékeit, némiképp színezve is a történeteket, felismervén az érdeklődő fiatalok kitüntetett figyelmét.) Dankó Imre 1983. január 1-jén nyugdíjba vonult, s az azt követő negyed századot jószerével már valóban a tudománynak szentelhette. Továbbra is tanított az egyetemen, s élete végéig szinte egyszemélyes „intézményként” tevékenykedett. A rengeteg publikáció mellett továbbra is kiterjedt szerkesztői munkát végzett: például kilenc évfolyamát jelentette meg a már említett Rálátás (Zsákai Helytörténeti-Honismereti, Kulturális Tájékoztató) című kiadványnak. Továbbra is sok konferencián szerepelt, szervezett, kéziratokat lektorált, opponensként, 180
