Viga Gyula: Miscellanea Museologica III. - Officina Musei 24. (Miskolc, 2017)
Néprajzi előadások és írások
A legelterjedtebb és legtovább megmaradt háziipar, a szövés-fonás nyersanyagbázisa valóságos kapcsolatrendszert alakított ki az egyes tájakon belül és a tájak között.23 A Bodrogköz és az abaúji Hegyköz falvainak relációjában a közös gazdálkodás bevezetésig működött ez a kapcsolat a nők munkájában: a Hegyköz falvaiban mindenhol szőttek-fontak, de mivel a helyben termesztett kender rostját nem tartották elég finomnak, a lányok, asszonyok lejártak a Bodrogközbe kendert tömi, s a részesedésüket otthon dolgozták fel. Kántor Mihály szerint a tót sallót, gyári sallót az abaúji Mecenzéfről, a gyárból rendszerint az ottani vidék tót asszonyai hozták le háton a Bodrogközbe, ahol aztán darabját 4-5 fej szöszért elcserélték.24 Példáimmal azt kívántam igazolni, hogy a háziiparok nem egyszerűen a nyersanyag és annak feldolgozására szakosodott, jobbára szegényebb sorsú specialisták lokális találkozása során emelkedtek önálló gazdasági ággá, nem egyszerűen a lokális tradíció a meghatározójuk: abban számos gazdasági, társadalmi és kulturális hatás együttállása is megnyilvánult. Nem jelenségekről van szó, hanem a gazdaság- és társadalomtörténet, a vándorlás, a tárgytörténet, és számos más terület komplex folyamatairól. A 19. század végétől - a kereskedelem és a közlekedés fejlődésével - a háziipari készítmények forgalmában egyre inkább a piaci szempontok érvényesültek, amiben a készítőközpontok földrajzi helyzetének, az értékesítés helyének és a szállításnak mind meghatározóbb szerep jutott.25 Az önellátás szintjén a helyi nyersanyagok feldolgozásának elemi tudása lényegesen könnyebben aktualizálható, mint egy-egy faluközösség jelentősebb csoportjainak ez irányú szakosodása. A piac, az értékesítés lehetősége elsődleges szempont, s nem véletlen, hogy ebben a vonatkozásban a források akár két-három évszázadon keresztül igazolják a tárgykészítők és a tárgyhasználók generációinak kapcsolatát. Az előzőek nem is annyira a táj és a kultúrában élő ember viszonyát árnyalják, sokkal inkább azt jelzik, hogy a hagyományos kultúrában élő ember a mindenkori üzem szervezetének keretei között igyekezett optimalizálni a tevékenységét, próbálta többé-kevésbé rugalmasan igazítani törekvéseit a mindenkori feltételekhez. A vizek által időszakosan járt térszínek az emberi cselekvés formáit is dinamizálták, ami a tevékenységi formák történetének folyamatát is nyitottá tette: egyaránt lehetőséget biztosított a népességnek régi, vagy réginek tűnő tevékenységekre és újabb innovációk befogadására. Bodrogközi példákon már korábban bemutattam, hogy a szerencsésebb birtokstruktúrájú, zömében kis- és középparaszti társadalom jellemzően konzervatív, föld- és munkaközpontú habitussal rendelkezik, szemben a dominánsan szegényparaszt és zsellér sorú falvak 23 A Felső-Bodrogköz és a Bodrog jobbpart, valamint a Zempléni-hegyvidék vonatkozásában: Viga 1996. 88-91. 24 Kántor 1926. 83-86., Balassa 2000. 51-52. 25 Gaul 1902. 67. Összegzőén: Viga 1990. 31-92.
