Tóth Arnold: Vőfélykönyvek és vőfélyversek a 19. században - Officina Musei 22. (Miskolc, 2015)
Nyomatatás, kézirat, népi írásbeliség - Ponyvanyomtatványok - A ponyvafüzetek tanulságai
alkotók, és gyakran az előadók is egy személyben. Mellettük szokás még említeni a versfaragó, az írás-olvasást kedvelő parasztembereket, illetve a vőfélykedést hivatásszerűen űző specialistákat. A ponyvák ismert szerzői közül ebbe a falusi értelmiségi és rímkedvelő parasztspecialista kategóriába tartozik a makói Hős József és a biai Karikó János, illetve a bizonytalan személyazonosságú udvardi kántortanító, Szabó János. Az ő esetükben egyértelmű, hogy a napi használatban és saját gyakorlatban élő szöveganyag kerül kinyomtatásra, és egyfajta felfelé nivellálódás történik: a falusi környezetben élő rímfaragónak nyomtatásban megjelenni mindenképpen előrehaladást és társadalmi rangot jelent. Egészen más a helyzet és a motiváció a többi, név szerint ismert szerző esetében.301 Egy külföldi egyetemet végzett lapszerkesztő Mátyus Péter, egy tankönyvíró-publi- cista megyei tanfelügyelő Vargyas Endre, egy ügyvédi diplomás festőművész Medve Imre vagy egy szentszéki jegyző, akadémiai tag, pap-költő Egyed Antal számára aligha a vőfélyversek rigmusai jelentették a színvonalat és az előrelépést. Hogy mégis vállalkoztak erre és a nevüket adták a műfajhoz, annak a nyilvánvaló anyagi hasznon túl van talán társadalmi üzenete is. A vőfélyverses ponyva fórumán találkozik a kor vezető értelmiségije az írni-olvasni csak nemrég megtanult népi tömegekkel, és a száz-kétszáz évvel korábbi főúri, nemesi divatokat (lakomarendező versfüzéreket, cir- kalmas deákossággal megírt perorációkat, oktató-, intő- és mulatóverseket) közvetíti, követendő mintaként. Ebben a szerzői körben tehát egy előzővel ellentétes, a kultúra elemeit társadalmi értelemben lefelé közvetítő tendencia figyelhető meg. A ponyván kiadott vőfélykönyvek (mint „alászálló kultúrjavak”) nagymértékben alakították a lakodalmi szokásokat is, mégpedig az egységesülés irányába mutatva, így foglalja össze ezt a jelenséget Küllős Imola: „a ponyván terjesztett, többször kiadott művek a regionális, helyi hagyományok felszámolásának, egységesítésének eszközei is voltak.”302 Az a tény, hogy a verses lakodalmi forgatókönyveket országosan ismert rangos értelmiségiek (is) írták, bizonyára elősegítette a mintakövetés attitűdjeit a paraszti közösségekben. Ebben az értelemben a szerzők és a használók eltérő (sőt, mint láttuk, olykor szélsőségesen eltérő) társadalmi helyzete egyre inkább feloldódott a ponyva közegében, tehát a nyomtatott vőfélykönyvet az egységesülő tömegkultúra egyik első jelenségének is tekinthetjük.303 Az átmeneti jelleg harmadik jelensége a ponyva használatával kapcsolatos. Lengyel Ágnes megállapítása szerint a különböző ponyvafüzetek között nagy eltérések mutatkoznak aszerint, hogy milyen tárgyú olvasmány kerül a használók kezébe. „A vallásos ponyva [...] jelentősen eltér a világi témájú széphistóriáktól, bűnügyi-, betyár-, vagy csodatörténetektől, a XX. századi és napjainkban is virágzó tömegirodalomtól. Funk301 A ponyvafüzetek szerzőit egy 1783-as helytartótanácsi rendelet óta volt kötelező a nyomdáknak feltüntetniük. POGÁNY P. 1958. 586-587. 302 KÜLLŐS I. 1997. 106. 303 Az írásbeliség és tömegkultúra viszonyáról lásd DÉGH L. 1994, FOSZTÓ L. 1999. 300-310. 88
