Tóth Arnold: Vőfélykönyvek és vőfélyversek a 19. században - Officina Musei 22. (Miskolc, 2015)
Bevezető - Kutatástörténet
Természetesen óvakodni kell attól, hogy a 19. századi kéziratos vőfélykönyvek versanyagát egy az egyben közköltészetnek tekintsük, és azonosítsuk a kéziratos énekköltészet hasonló jellegű lakodalmi köszöntőverseivel, mulatóverseivel. Ez az egyértelmű és világos különbségtétel azért fontos, mert az általunk vizsgált paraszti kéziratok egészen más környezetben és más céllal készültek, mint az előzményeiket jelentő 18. századi kéziratos énekeskönyvek és versgyűjtemények. Míg a közköltészeti alkotásokat hordozó és termelő írásbeliség esetében a protestáns kollégiumi hagyományokra és a diákélettel együtt járó literátus tradíciókra kell utalnunk, addig a paraszti vőfélykönyvek esetében hangsúlyoznunk kell a nagyfokú funkcionalitást, azaz a kéziratoknak a legmesszebb menőkig terjedő alkalmazott jellegét; továbbá az olcsó ponyvanyomtatványok tömegességet és egységesülést okozó hatását. Ugyanakkor - a nyilvánvaló különbségekkel együtt is - látnunk kell azt, hogy ez a kétféle forrástípus és ez a kétféle szöveganyag egymással szorosan összefügg, műfaj-, szüzsé- és motívumtörténeti szinten (sőt, gyakran szövegszinten is) kimutatható egyezéseket tartalmaz és történeti folytonossága konkrét adatokkal igazolható. Ennek a szemléletnek a jegyében Küllős Imola a vőfélyversek két nagyobb műfajcsoportját: a tálalóverseket és a lakodalmi mulattató verseket (hazugságvers, vőfélyek vetélkedése, mendikáns ének, intő- és oktató költészet) vizsgálja részletesen több írásában. A tálalóversek terén egyrészt a Kisbán Eszter kutatásaiból levont szöveg- történeti tanulságokat helyezi műfajtörténeti rendszerbe, másrészt kimutatja ezekben a Balassi-strófák meglétét. A mulattató költészet szövegeit számos példán keresztül közvetlenül köti a megelőző korok kéziratos énekköltészetének különböző szövegcsaládjaihoz.95 A közköltészet felőli tudományos megközelítés eddigi legfontosabb eredménye az RMKT XVIII/8. Közköltészet 2. kötete, a továbbiakban ezt tekintjük mérvadónak a 19. századi kéziratos anyag vizsgálata során.96 7. A magyar folklorisztika és a szélesebb közvélemény gyakran egybehangzóan állítja, hogy a vőfélykedés szokása, a vőfélyek lakodalmi tisztsége és szerepe magyar sajátosság. Ennek ellentmond az a számos szokásleírás, amely szomszéd népek és a hazai nemzetiségek köréből bemutatja a magyar vőfélyek megfelelőit; illetve ismerjük a magyar nyelvű ponyvanyomtatványok német, szlovák és román nyelvű kiadásait is. Ugyanakkor nem nehéz észrevenni, hogy a Kárpát-medence térségén kívül az európai népi kultúrában tőlünk nyugatra és északra valóban nincsen akkora szerepe a vőfélynek (vagy más hasonló ceremóniamesternek, szórakoztató-irányító szereplőnek), mint nálunk. A magyar szakirodalomban a téma nemzetközi vonatkozásai meglehetősen szerény mértékben kerülnek elő: jobbára a hazai nemzetiségek és legfeljebb a szomszéd népek köréből ismerünk adatokat, és azok is elsősorban a vőfély személyére, tisztségére és a lakodalmi szokások forgatókönyvében betöltött szerepére (és nem az 95 KÜLLŐS I. 1997. 105-125, 2001. 175-191, 2004a. 259-304. 96 RMKTXVIII/8. 2006. 650-653, 666-668. 34
