Tóth Arnold: Vőfélykönyvek és vőfélyversek a 19. században - Officina Musei 22. (Miskolc, 2015)
Bevezető - Kutatástörténet
Kutatástörténet 1. A szokáskutatás lakodalommal foglalkozó szakirodaimában a vőfély versek és vőfélykönyvek említése szinte kivétel nélkül megtörténik, változó mélységben és változó részletességgel. Több-kevesebb vőfélyszöveget szinte minden lakodalom-dolgozat közöl. Jellegzetesek azok a munkák, amelyek éppen a vőfélyversek hosszas idézésével mutatják be egy-egy település lakodalmi szokásait. Ezek módszertani hiányosságaira, sablonosságára és ezzel együtt már-már kezelhetetlenül nagy tömegére találóan mutat rá Szilágyi Miklós egyik kritikai megjegyzése: „Érdemes lenne azt is megvizsgálni, hogy miért és hogyan uralkodott el a lakodalomleírásokban már a 19. században s maradt jellemző napjainkig a vőfélyrigmusok idézése - a szokás-leírás helyett. [...] A lakodalomismertetések oly nagy mennyiségűek és szétszórtak, hogy adatgyűjtésem — igyekezetem ellenére — eleve nem lehetett teljes. Csupán remélhetem, hogy a fel nem talált, akaratlanul figyelembe nem vett adatok alapvetően nem befolyásolták volna következtetéseimet.”54 Az ilyen típusú szakirodalomban a vőfélyversek mellett a vőfély mint szervező, mint tisztségviselő, mint mulattató, mint szertartásmester, mint népi versíró, mint hagyományőrző- és megújító egyéniség bemutatása is rendre megtörténik, attribútumaival, kellékeivel és viseletével, a lakodalom menetében játszott szerepével, továbbá mindezek történeti, interetnikus, tájnyelvi, jogszokásbeli és társadalomnéprajzi vonatkozásaival együtt. Hasonlóképpen megjelenik ezekben a művekben a kéziratos vagy nyomtatott vőfélykönyvek említése, jellemzően a lakodalmi folklórszövegek egyik lehetséges forrásaként. A lakodalmi monográfiák és a vonatkozó kisebb tanulmányok, közlések bemutatása, vagy ezek bibliográfiájának elkészítése nem tartozik közvetlenül a témához, és túl is mutat e kötet célkitűzésein. Azért kell kimaradnia ennek az egyébként igen jelentős szakirodalmi szegmensnek, mert általában nem 19. századi, másrészt jellemzően nem kéziratos anyagot közöl; illetve a vőfélyversekkel csak a lakodalom egy kísérőjelenségeként foglalkozik, és szövegfolklorisztikai megállapításokkal többnyire nem szolgál. A szokáskutatás felőli megközelítések közül elsősorban azok érdekesek számunkra, amelyek nagyszámú, teljes és lehetőleg 19. századi kéziratos szöveget közölnek, illetve amelyekben a vőfélyversekkel és vőfélykönyvekkel kapcsolatban a korszakba illeszkedő és kellően részletes adatokat találunk. Ilyen például Borús Rózsa munkája, amely éppen a szövegeket állítja a középpontba, és hasznos információkkal szolgál a kéziratok keletkezésére, használatára vonatkozóan.55 Mindenképpen figyelembe 54 SZILÁGYI M. 2004. 328, 330. Ugyanezt írja negyedszázaddal korábban Jung Károly is: „...a lakodalom-leírások és a lakodalom egyes részkérdéseinek leírásai még magyar területen is szinte áttekinthetetlen erdőt képeznek, és ezek mindegyikének számbavétele majdnem reménytelen feladat volna. [...] a vőfélykönyvek viszont áttekintetlenek és áttekinthetetlenek is, mint a lakodalom-leírások kásahegye.” JUNG K. 1978. 61. 55 BORÚS R. 1998. 26
