Tóth Arnold: Vőfélykönyvek és vőfélyversek a 19. században - Officina Musei 22. (Miskolc, 2015)
Nyomatatás, kézirat, népi írásbeliség - A vőfélykönyvek és a népi írásbeliség
A vőfélykönyvek és a népi írásbeliség A kéziratos vőfélykönyvek írásbeliségének színvonala meglehetősen egyenetlen. A Kisgyőri kézirat szerzői közül többen bizonytalan és váltakozó ortográfiával, központozás nélkül, a szóhatárok be nem tartásával, sok helyütt szinte szótagonként és fonetikusan, sorokra és strófákra való tördelés nélkül, egybefüggő folyószövegként jegyezték le az egyébként strofikus verses (és egyébként ponyván is olvasható, rendezett nyomdai írásképpel is bizonyára már látott) szövegeket. Deli Illés tanító vöfélykönyve ezzel szemben egy precíz, kiírt kézírású szerző esztétikusán szerkesztett, következetesen azonos írásmóddal létrehozott alkotása. A kettő közötti átmenetek változatosak, és még gyakran egy személyen belül is eltérőek. Az írásbeliségnek ez a jellege abból adódik, hogy a különböző műveltségi szinteken álló szerzők különböző mélységig ismerték és alkalmazták a helyesírás szabályait. A 18. század közepére lényegében megszilárdult a magyar nyelvű írásbeliség ortográfiája, és valamelyest rögzültek a helyesírással kapcsolatos konvenciók is (főleg Tótfalusi Kis Miklós, Pápai Páriz Ferenc és Csécsi János munkásságának köszönhetően).350 Ez a folyamat azonban a paraszti-népi írásbeliség szintjére csak nagyon lassan szivárgott le. Még a 19. század második felében is gyakran találkozunk központozás és helyesírás nélküli, tördeletlen fonetikus folyószövegként lejegyzett népi kéziratokkal. Ugyanakkor a 19. század végétől, a 20. század elejétől - egyértelműen az iskoláztatás terjedésének eredményeképpen — kezd általánossá válni a szép kézírás és a helyesírási szabályok alkalmazása a népi-falusi környezetben is. Az íráskép sajátosságai azonban nem csak az iskolai műveltség és a gyakorlás hiányában keresendők. Az írásbeliség korai fokán minden korban és minden társadalmi közegben erős a szóbeliség hatása. „A betűfolyam szavakká és mondatokká tagolása igen lassan, fokozatosan ment végbe. A legtöbb ókori lejegyzési módban [...] nem is volt szükség ilyesfajta felosztásra. A korszak írnokainak annyira járatosnak kellett lenniük mesterségük konvencióiban, hogy a jelek szerint nemigen szorultak vizuális segítségre, a korai keresztény szerzetesek pedig gyakran könyv nélkül tudták a másolt szöveget.”351 A hangos olvasás évszázadokig jellemző időszakában ez nem is volt szokatlan: a betű csupán rögzített és emlékeztetett, de az írott szövegeknek (ponyváknak, vallási irodalomnak különösen) sok helyütt még a 19. században is elengedhetetlen velejárója volt a hangos felolvasás, az akusztikus megszólalás.352 Ebben az értelemben a vőfélykönyv tipikusan átmeneti műfaj: eleve hangzó előadásra szánt szövegeket tartalmaz, és a szerzők jellemzően fejből tudják a leírt verseket.353 Tusay Mihály (1888—1958) a Zemplén megyei Szürnyeg (Sirník, Szlovákia) 350 KOSÁRY D. 1983. 65. 351 MANGUEL.A. 2001. 56. 352 SZABÓ László 1981. 44. 353 KÜRTI L. 2013. 216. 110
