Viga Gyula: Bodrogközi néprajzi tanulmányok (Officina Musei 19. Miskolc, 2009)
Gyümölcstermesztés és -kereskedelem a Bodrogközben (A Tisza-kertek hasznához)
után alakult ki végső helyük, s a jószerével vadon termő gyümölcserdők a 19—20. század fordulójától szelídültek valódi kultúrtájjá. A magról kelt hajtásokból a gazdák csak az erősebbeket hagyták meg, s azokat nevelték fává, fokozatosan sorokba is rendezve őket. Mivel az áradás rendszeresen meglátogatta őket, többféle módon igyekeztek azokat úgy átalakítani, hogy ne csak kárát, hanem hasznát is lássák a meg-megjelenő árvizeknek. Ennek legfontosabb eszköze az újabb, magas törzsű gyümölcsfák meghonosítása volt: az akár 3—4 méteres törzsű fákat ebben az időszakban sorokba rendezték, ritkították, azért is, hogy közeik és aljuk más módon (is) hasznosítható legyen. 20 6 A Tisza-kertekben azonban azok felszámolásáig álltak olyan régi, öreg fák, amiknek már senki nem tudta az eredetét és a fajtáját, azokat nem is gondozták, nem ápolták. Ebben az időszakban a szilvások korábbi dominanciáját az almafák vették át: az 1930-as években már megközelítőleg 3A része almafa az állománynak, mintegy 20%-nyi a szilva, a többi pedig körte volt. 20 7 A haszonvétel legfontosabb feltétele a jó áradás volt: az árvíz, ami a tavaszi olvadáskor gazdag hordalékot hozott, jószerével megtermékenyítette a fákat és a kerteket. Különösen akkor, ha hamar levonult, s nem áztatta sokáig a talajt, de táplálta a fákat. Az 1950-es évektől már nem jó vizek jönnek, inkább ártanak a talajnak: a Tisza vízgyűjtő területén kiirtották az erdőket, a víz már nem a korábbi löszös talajt, tőzeget hozza, hanem terméketlen iszapot. A tárkányi Tisza-kertek a vad gyümölcserdőből századunkra sorokba rendezett gyümölcsössé váltak, de — szemben több víz menti településsel — nem elpusztultak, hanem megújultak az ártéri gyümölcsösök. Az irtással, ritkítással többhasznúvá is váltak ezek a területek, jóllehet hasznosításuk extenzív volt. A Tiszakertek egy részét legeltették: mindkét településen az ártérben volt a legelők egy része. Nagytárkányban a csorda egész évben az árteret járta, Kistárkányban pedig általában a sarjú lekaszálása után hajtották oda a fejős jószágot. A terület jelentős hányadát kaszálták, a gyümölcsfák alját is, lehetőleg a gyümölcsfajták éréséhez igazítva azt. A sarjút sorban vágták a veresszilva, majd a berbenci szilvafák alatt, végül az almafák alját kaszálták meg, hogy a hulló gyümölcsöt könnyű legyen felszedni. A jószágot nem szívesen engedték a gyümölcsfák alá, mert letördelték a fák alsó ágait, de mindenszentek után, mikor a csorda beszorult, a magánlegeltetést általában itt végezték. A hulló gyümölcsre ritkán hajtottak jószágot, a lepergett termést inkább hazavitték a sertésnek. Csak elvétve fordult elő, hogy a kondás ráhajthatta a sertésnyájat a gyümölcsre: inkább felszedték és értékesítették a hulló gyümölcsöt is. A Tisza-kertek egy részét vetéssel is hasznosították, ha a gazda egy-egy darabot kihasított erre a célra. A tavaszi áradás után egy-egy kis zabot, vagy más tavaszi gabonát vetettek. Ha a víz elvitte azt, akkor babbal, krumplival, kukoricával pótolták a vetést — az utóbbi takarmánynak volt bevágható csalamádéként. Egy-egy darab lucernát, lóherét is vetettek, kisebb darabban zöldségfélét, káposztát, paradicsomot is kapáltak. Az igényesebb növények a Tisza-kertek gyümölcsfáinak intenzívebb hasznosításával párhuzamosan jelentek meg a Tisza-kertekben. Andrásfalvy 1963. 271-305., Andrásfalvy 2001. 493-527., Károlyi-Nemes 1975. 107-109., Bcllon 2003. 109-138. 207 Viga—Viszóczky 2006. 307-314. 81
