Viga Gyula: Bodrogközi néprajzi tanulmányok (Officina Musei 19. Miskolc, 2009)
Lokális kőkultúra emlékei a Felső-Bodrogközben
A kőbányák működése természetesen kihatott az ott élők életmódjára, gazdasági kondíciójára, más vonatkozásban a társadalmi rétegződésre is. A zsellérek számára a kőbánya pénzkeresetet jelentett. A szegényebbek közül kerültek ki azok alkalmazottai, de a nyári időben ők is kepés aratónak álltak, úgy keresték meg a család számára a kenyérnekvalót. A fogattal rendelkezőknek is mindig volt bérmunka a bányák körül. A kőmunkákhoz valamelyest minden férfiember értett: az építők, a falazok, az ún. kőművesek nem voltak tanult iparosok, legfeljebb járatosabbak, ügyesebbek a kőmunkában. A szentesi andezit bányászata és megmunkálása távolabbi vidékek munkásait, különösen kővágóit (riccer) vonzotta, akik közül többen le is telepedtek a bodrogközi településen. Amint a Kárpát-medence és a kontinens más területein is nyomon követhető a kőmunkások vándorlása, úgy a szentesi kőbányászok és kővágók tevékenységében is kimutathatók a mesterség tanulásának és gyakorlásának interetnikus folyamatai. Az első világháborút megelőző időszakból az emlékezet már csak halványan őrzi a kőbányában dolgozó olaszok emlékét, elevenebben él a Gömör és Nógrád vármegyéből ideérkező magyar nyelvű kőfaragók emléke. A második világháború után többen jöttek idegenből: Ajnácskőről (Hajnácka), Fülekpüspökiből (Biskupice) és a Nógrád megyei Korlátiból (Konrádovce) települtek be kőmunkások. Az ő tudásuk is több náció mesterségbeli tapasztalatát ötvözte: Korláti és Fülekpüspöki bazaltbányáiban német, olasz, francia és lengyel mesterektől tanulták meg a mesterséget. A nógrádi kőbányák még a 20. században is több hullámban bocsátottak ki riccerekct: Bodrogszentesbe 1949—1951-ben érkeztek a mesterség utolsó képviselői. Ezek a saját lakóhelyükön is földtelenek voltak, a politikai változás után több volt köztük a kommunista. Alapvetően más volt a mentalitásuk, mint a helybeli parasztoké: készpénzben kapták a munkabérüket, a korcsmában már akkor sört ittak, mikor a magyar parasztok szinte még nem ismerték a habzó italt. Politikailag is szervezkedtek, s a háború utáni társadalmi-politikai átrendeződés közülük termelte ki a település adminisztratív vezető rétegét, akik egyebek mellett a „közös gazdálkodás" megszervezését is elvégezték. Mindez nem kevés feszültséget okozott. A szentesi követ zsindelyesnek, jól hasadónak és könnyen bányászhatónak tartották. 20 1 Két függőleges ér (láger) közötti szakaszok között, a vízszintesen futó erek (stói) mentén ékekkel és vasrudakkal emelték fel a rétegeket. A megfigyelésen, de a szerencsén is múlott, hogy milyen méretű tömböt találtak: falka.nek vagy kockának valót. A táblákban felfejtett kőzetet apró ékekkel (durmancs) és macni, macii nevű csákánnyal darabolták fel. Az útburkoló köveket méretük és formájuk alapján nevezték el: a legapróbb neve mogsaly vagy négy-hatos (4x6 cm élhosszúság) volt, de volt hat-nyolcas, nyolc-tízes, kilenc-tizenegyes, valamint talut, talutkő (16x16 cm) és kepli (14—18 cm) is. A kockának nem alkalmas kőanyag falkőnek ment, vagy a zúzóba került. Könyvem jelen fejezete azonban nem csupán annak igazolását tűzte célul, hogy a táji adottságaiban és műveltségében alapvetően alföldi jellegű történeti táj emberi tevékenységeinek históriáját a kőtechnika emlékeivel gazdagítsa. A kőtech21) 1 A kőanyagról: Schafarzik 1904. 369. 74
