Viga Gyula: Bodrogközi néprajzi tanulmányok (Officina Musei 19. Miskolc, 2009)

Lokális kőkultúra emlékei a Felső-Bodrogközben

akik maguk hányták ki az építőanyagot, de megvették azt a kőbányában is. A fuvart azután hasonló módon viszonozták, vag)- ledolgopták a fogatos gazdáknak. A szentesi fuvarosok maguk is eljártak a kővel: Bacska, Csicser, Bés — a vígén túli falvak lakói — éppen úgy megvásárolták a kőanyagot, mint a Csapban vagy a Bodrogköz magyarországi oldalának falvai. 20-30 km távolságra Kárpátalja felé is eljártak vele: ott már érdemes volt eladni a helyben szinte értéktelen követ. A falusi kőművesek mellett is számosan értettek a falazat megrakásához. Az épületeknek alapot készítettek: mintegy fél méter széles és ugyanolyan mély árkot ástak, abba rakták bele a sárral megkötött kőlapokat. A lakóházak, ólak, istállók mellett, ebből a kőanyagból falazták a nagyobb porták csűrjeit, valamint a kutakat, a kerítéseket és kapuoszlopokat, ezzel rakták ki a járdákat is. El az emléke a hordozható, vályús forma kézimalmoknak is, amelyek ugyancsak a szentesi kőből készültek. Az 1990-es évek elején találtam még a szentesi hegyből származó, a kasza megfenésére használt (J'enkő) kődarabot is. Az 1980-as évektől újra divatba jött a szentesi kő: a vékonyra hasított, méretre fűrészelt darabokat speciális ragasztóval kötik össze, s kerítések, kapuoszlopok, lakóház lábazatok burkolására használják fel. A lokális kőkultúra legnevezetesebb objektumait a kisgéresi pincék képezik: a település szélén több sorban húzódó pincék mind a gazdálkodásnak, mint az építőhagyománynak karakteres emlékei. Keleti Károly 1873-ban megjelent statisztikája szerint Kisgéres — Királyhelmec, Szerdahely és Nagykövesd mögött — a 187 szőlőbirtokos által művelt 111 holdnyi szőlőjével a negyedik legnagyobb szőlőterületet tudta magáénak. A 19. században a beregi szőlővidékhez sorolt Felső-Bodrogközben a Hárslevelű és a Furmint mellett a Leányka, a Pojhos, a Kecskecsecsű, a Turcsin, a Fehér sgőlő, a Rajnai ripling, a Beregi rópsás, a Hamburgi muskotály és a Leány spőlő volt a legelterjedtebb. A borokat andezitbe vájt, 8—11 C állandó hőmérsékletű cellás pincékben tárolják ma is: a közös bejáraton (présház) és a lejtős torokrészen keresztül jutnak le az 5—10 méter hosszú, 2—2,5 méter széles és 1,8—2,5 méter magas cellákba. A celláknak általában különbözők a tulajdonosai egy pincén belül is. A könnyen faragható kőbe vájt pincék torok része rendszerint lapos kőből van kirakva, felül bolthajtásos. A pincék többségének külső homlokzatát is ezzel a lapos kővel alakították ki. A pincék kora és eredete lényegében ismeretlen. Maga a kőanyag, s a lapos kődarabok illesztésének módja kétségkívül archaikus technikát sugall, ami azonban nem jelenti szükségképpen az objektumok régiségét is. Bizonyos, hog)' a 19. század első felében már írásos adatok is igazolják meglétüket. Nem csupán a falu közösségi életének egyik színterét alkotja a pincék köge, de nagy értéket képviselnek ezek az építmények az idegenforgalom szempontjából is. A magyar néprajzban a kőmunkák megítélését sajátos kettősség jellemzi. A kutatók egy része a kőtechnikát archaikus elemi ismeretek, ősi tudás, és a természethez való jellegzetes emberi alkalmazkodás formájának gondolja, amelyet a különböző műveltségi szinten élő közösségek örökítenek és aktualizálnak, s amelyeknek a recens vizsgálata a történeti kutatások számára is támpontként szolgálhat. Mások viszont a kézművesipar fejlettebb formája felől közelítik meg a „népi" kőtechnikát, s azt a népművészet kevéssé jelentős megnyilvánulásának, a népi kőfaragványokat pedig a provinciáüs művészet sajátos megjelenési formájának tartják. A legújabb 72