Viga Gyula: Bodrogközi néprajzi tanulmányok (Officina Musei 19. Miskolc, 2009)
A változtatható és a változatlan A bodrogközi táj átalakítása és annak hatása a hagyományos népi kultúrára
renciák másodlagossá válásával — a búzatermelés szerepének növekedését is jelentette a homokhátak tradicionális rozstermesztésével szemben. Az ugar fokozatos elhagyásával a kapás takarmánynövények és a vetett takarmányok is terjedtek a 19—20. század fordulójától, ezek azonban sokfelé — a kétnyomásos határhasználat keretei között — a homokos fordulóföldekben, a rozzsal felváltva kaptak helyet. Egészében növekedett ugyan az istállózás jelentősége, de csak a legeltetés hiányában takarmányoztak: tavasztól a lehető legkésőbbi beszorulásig a legelőn igyekeztek tartani a növendék marhát és a jármos ökröket. Az állattartás különféle típusú parasztüzemek üzemszervezetébe illeszkedett ugyan, de egyértelműnek tűnik, hogy a nagy, jobbára víz menti legelőkkel és kiterjedt rétekkel rendelkező falvak gazdasági előnye megnőtt a szűk határú, kis legelőterületű településekkel szemben. A gazdálkodás térszíneinek és szerkezetének változásai együtt biztosították tehát a Bodrogköz paraszti gazdálkodásában bekövetkező, lassú modernizáció feltételrendszerét. Az állatállomány takarmánybázisát tekintve, jelentős tehát, hogy a Bodrogköz alsó, mai magyarországi területén a vízrendezés hatására mintegy harmadával megnőtt a gyepterület: pl. Cigándon 30,1-ről 37,0%-ra, Karcsán 18,6-ról 55,6%-ra, Kisrozvágyon 14,3-ról 37,8%-ra, Pácinban 32,0-ról 46,9%-ra, Ricsén 18,0-ról 43,6%-ra, Tiszakarádon 12,5-ről 49,3%-ra, Vajdácskán 26,3-ról 41,5%-ra. Vagyis, miközben a táj átalakításának legszembetűnőbb hatása a gazdálkodás struktúrájára a szántóterületek megnövekedése, a korábban leginkább vízjárta határok továbbra is az állattartás jelentős bázisát képezik. Más a helyzet a Felső-Bodrogközben, ahol csupán azok a Latorca menti falvak mutatnak a 19. század végén is kiugró területű legelőterületeket, ahol a vízrendezés csak a 20. század derekán történt meg. Nem véletlen, hogy ezek a falvak fogadják határukra más települések kintháló hízójószágát: pl. a Zétény (Zatín) határában levő, FLsyenke nevű legelőre, ahol egészen a közös gazdálkodásig jelentős legeltető állattartás zajlott. De a Latorca mente jelentős mennyiségű legelő állatot gyűjtött egybe tavasztól őszig, beleértve az igázott ökröket is, amiket legelőn tartottak, csak a nyári hordás idejére tereltek haza a falvakba. 76 Ezek a települések őrizték meg legtovább az ökör igázásának hagyományát is. Leginkább kifejező azonban a hasznavehetetlen területek változása: 17,2%-ról, ill. 42,9%-ról 7,5%-ra, ill. 9,9%-ra zsugorodott a művelésbe nem fogható részek aránya. Megnőtt a mikro táj népességeltartó képessége, s az ártéri gazdálkodás elemei egyre inkább reliktumként mutathatók ki a termelő gazdálkodás mellett. 7 7 c) A fentiek együttesen a gazdálkodás strukturális változását jelzik, aminek azonban a társadalmi hatása annak ellenére ellentmondásos folyamat — elsősorban a helyi társadalom szerkezete, a népesedéstörténet és birtoklástörténet sajátosságai miatt —, hogy a tájátalakítás és a lassú paraszti polgárosulás közötti párhuzam a Bodrogköz műveltségének alakulásában kitapintható. 7 8 A szántóterület kiterjesztése társadalmi-gazdasági igény, de a Bodrogközben lényegében elmélyíti a társadalmi ellentmondásokat, polarizálja a birtokstruktúrát: a földesúri — világi és egyházi birtokok területe megnő, s vele arányosan gyarapszik a zsellérek száma, akik — az 7 6 Viga 1996. 56-60. 7 7 Boros 1997. 227-232. 7 8 Balázs (szcrk.) 1998., Fehér 2003. 91-122. 37
