Viga Gyula: Bodrogközi néprajzi tanulmányok (Officina Musei 19. Miskolc, 2009)
A vízrendezés előtti Bodrogköz földművelő gazdálkodásának néhány jellemzője
tották: kezdetben főleg a gabona (rozs), mellette az újvilági eredetű kapások (dohány, dinnye) művelésének térszínei voltak, az utóbbiak a vízrendezés után váltak dominánssá. Minderről azonban keveset tudhatunk, inkább csak a paraszti termelés későbbi korszakainak tanulságai világítanak be a múlt homályába. A fordulóföldek mellett nagy szereppel bírhattak a szabad foglalások: az áradások — alább tárgyalt — periodikusságát a földművelésben azokkal lehetett kiegyenlíteni, a kötött nyomások ebben az értelemben nem lehettek elég rugalmasak. A jobbágy-paraszti üzemszervezetek stratégiájának megfelelően, a 18. század derekán bodrogközi falvakban is a kenyérgabona megtermelése volt az egyik alapvető gazdasági cél, s a fordulóföldek elsősorban a gabonatermesztés szolgálatában álltak. A kötöttebb talajú határokon — ha az áradás nem veszélyeztette — az őszi és a tavaszi gabona is megtermett. A dombosabb határok homokföldjei — igaz, a víznek kevéssé kitéve - leginkább a rozstermelést (gabona) szolgálták, ezekben a falvakban nem voltak búzaföldek (pl. Karcsa, Karos). Az úrbérrendezés időszakában a különböző településeken erőteljesen eltérő méretűek voltak a jobbágy-parasztok által művelt földterületek: jellemzően 12—18, ritkábban 8—10 pozsonyi mérő területet vetettek — a két nyomás mezőre — az egész telkesek, s arányosan kevesebbet a töredék házhelyen élők, de jelentős eltérések voltak mindkét irányban. Kisgéreshen 24, Kisújlakon 25—26, Kisropvág on 32 pozsonyi mérő jut az egész telekre. Dobra: „Apokhop a telkekhep melyeket falunkban bírunk, a spántófóldek és rétek nem egyformán vannak rendelve, egyesek a három nyomásmepőbe 40 popsonyi mérőt vethetnek, mások harmincat, míg megint mások 12-t vag' ennél is kevesebbet." Ráadásul pl. Bacska egészhelyes gazdáinak 20 darabban (!) volt a 28 (24, 20) pozsonyi mérő földje, Boly ban pedig — a két mezőre értvén - 12-12 darabban. Kiemelkedően magas, 58 (26, 10) mérő Táca egész helyeseinek szántója a két mezőre, viszont rendkívül szűkös, kinek 3, kinek 2 pozsonyi mérőnyi Tispakarád jobbágy-parasztjaié. Ha ezeket a számadatokat, még inkább arányukat összevetjük a vízrendezés előtú földhasznosításának adataival, akkor szembetűnő, hogy Tispakarád határának összesen 6%-a volt szántó még a 19. század derekán is, szemben Dúca 26,7%, Kisgéres 31,6%, Kisropvág 37,9 főleg Kisdobra 49,1%-os szántóföldi részesedésével. Mindez csak megerősíti, hogy a határhasználat rendje mindenekelőtt a művelhető területek által meghatározott, s előnyös vagy hátrányos adottságaikat falvaink tovább hordozták a következő évszázadban is. Az ármentes években a talaj sokfelé trágyázás nélkül is termett, a települések többségének bevallása szerint a szántók nagy részükben trágyát sem kívántak. Ez jelenthetett némi függetlenedést a földművelés és az állattartás egyébként jellemző egyensúlyában, de nem jelentette azt, hogy az állati trágya ne lett volna meghatározó jelentőségű az ugarföldeken, ill. a kertekben. Ahol a búza, gabona, zab, s a különböző főzelékek trágyázás nélkül is teremtek, ott is trágyázni kellett viszont az árpa és a tengeri alá. A (Bodrogjszentesiek szerint, a szegénységnek könnyebbség volt, hogy földjük kevesebb trágyával is beérte, s mégis hasonló termést adott, mint a gyakran trágyázott föld. A pihentetés (ugar) időszakában a legelő jószág megtaposta és valamelyest meg is trágyázta ezeket a talajokat, hasonlóan a tarló legeltetésének időszakához, de nagy valószínűséggel szerepet játszott a talajerő utánpótlásában a „jó" 25
