Viga Gyula: Bodrogközi néprajzi tanulmányok (Officina Musei 19. Miskolc, 2009)
Újabb adatok és szempontok a Bodrogköz vízrendezés előtti állattartásához
sokfelé megakadályozta a mezőgazdálkodás szerkezeti változását: az év egyik felében legeltető, másik felében pedig istállózó tartásmód révén — meglehetősen nehezen - nevelt nagyállatok gazdasági jelentősége továbbra is megmaradt. Miközben a falvak nagyobb részének határában csökkent a legelő terület, s a parasztoknak vagy más határon kellett pénzért legelőt bérelniük, vagy szénát, ill. vetett takarmányt volt szükséges vásárolniuk. Hozzájárult ehhez az is, hogy a víztől elhódított területek érdemben nem javítottak a korábbi birtokstruktúrán: azok a latifundiumokat gyarapították, a földesurak tették rá azokra a kezüket. 2 6 A Bodrogköz kiterjedt legeltető állattartásának takarmánybázisát tehát a 19. század derekáig az erdők és az ártéri legelők növényzete, ill. a vízjárta rétek szénatermése képezte. Az erdőirtásokkal és a vízrendezéssel nem csupán a takarmánybázis és a tartásmód változott meg, hanem a táj kiélésének átalakulásával a gazdasági stratégiák is módosultak. Az erdő kiirtása valamint a legelő- és a gyepterületek arányának elmozdulása visszavetette a gazdálkodás ezen ágazatát. Majd amikor — az 1880-as évekre — egészében átalakult a földhasznosítás szerkezete, a reliktumszerűen megmaradt külterjes legelőterületek (pl. Espenke a Latorca mentén) és a falvak közös legelői mellett egyre inkább a téli istállózás vált jellemzővé. A haszonállatok — elsősorban a szarvasmarha — fajtaváltása tájanként eltérő tempóban követte ezt a folyamatot, de nem egyszerűen a mezőgazdálkodás feltételeinek változásából eredően, hanem egy komplex gazdasági, üzemszervezeti változás következtében is. Az, hogy az új, s ugyancsak nagy táji eltéréssel terjedő, kevesebb igaerőt igénylő eketípusok megjelentek, éppen úgy hozzájárult ehhez, mint az állattartás és a földművelés — korábban jellemző - egyensúlyának megbomlása. A Bodrogköz állatállományának fajtaváltása összefüggött természetesen a táj vízrendezésével, a tájátalakítással, a megváltozó legelők és a takarmánybázis átalakulásával. A gazdálkodás újfajta természeti feltételei azonban nem eredményeztek gyors és automatikus változást a gazdálkodás, a paraszti üzemszervezet struktúrájában. A vízrendezés után területileg differenciálódott az állattartás jelentősége: a nagy, jobbára víz menti legelőkkel rendelkező falvak gazdasági előnye megnőtt a szűkhatárú, kis legelőterületű településekkel szemben. A települések nagyobb részének állattartó gazdálkodását szorongatta a szűk legelő, ezek közeli falvakkal társultak — az úrbéres közösségek, ill. a legeltetési társulatok közvetítésével - a jószágok más határon való legeltetésére. A Latorca mente falvai a vípen túl (Bés, Csicser és más Ung vidéki falvak határában) is béreltek legelőt, ill. legelőjogot. A FelsőBodrogköz és az Ung vidék településeinek hasonló társulása jött létre a 19. század második felétől a kaszáló rétek, ill. a szénakereskedelem vonatkozásában is, mivel a vízrendezéssel párhuzamosan terjedő vetett takarmányok sem oldották meg egészében a jó piaccal bíró hízó-, ill. növendékállatok nevelésének gondját, jószerével minden talpalatnyi területet igyekeztek kihasználni a legeltetés és a szénakaszálás céljára: a nyomáskényszer, ill. a fordulófóldek időszakában az ugart legeltették, a közös gazdálkodás bevezetéséig általános volt a tarló legeltetése — az utóbbit leginkább az aratás végén szervezett borjúcsordák hasznosították. Sok vonatkozásban a legeltetés és 2 (' Balassa 1956. 4-6. 18
