Viga Gyula: Bodrogközi néprajzi tanulmányok (Officina Musei 19. Miskolc, 2009)
Eltérést és azonosságot kiváltó tényezők - a változás irányában és ellenében ható feltételek (Karcsa és Pácin példája)
Csak nehezen tapintható ki a számok mögött a két falu parasztüzemeinek eltérő struktúrája. Pácinban a fogatolásból a századelőn jórészt kiszorulnak az igás ökrök, helyüket a lovak foglalják el. Ez csak egyik oka, hogy Karcsa határában több volt a mélyebb, vizenyős rész, ahova lófogatot nem lehetett alkalmazni. Legalább ennyire fontos, hogy Pácinban kialakul egy vékony fuvarosréteg, akik — a trianoni döntésig, majd a bécsi döntés után — a bárói birtokról igen sokat fuvaroznak a szomotori vasútállomásra, illetve onnan vissza Nagykövesden át. De sok fuvar volt Újhely felé is, amit a mozgékonyabb lovas fogatok szolgáltak ki. A fuvarosság mobil paraszti réteget alkot, sajátos „kisvállalkozó" szerepük a 19. század elejétől sokfelé megfigyelhető. 2 9" Jelentőségüket növeli a 19. század utolsó harmadától, hogy a vasút csak a települések egy részét érinti, ill. a vasútállomások olykor távol esnek a falvaktól. Más kérdés, hogy a vasútállomások jellemzően meglehetősen kis vonzáskörzettel bírnak. 29 1 A karcsaiak példája is jellemző: a Bodrogközben egészen a második világháborúig a jó gazdák, parasztok büszkesége a nagy szarvú, jó állású pár ökör, ill. ezek fogata. 29 2 A fenti folyamat hátterében lezajló szarvasmarha-fajtaváltás tempója is más volt a két településen. A karcsaiak egészen a második világháborúig nevelték a nagy szarvú magyar marhát, míg a páciniak jobban a tarka marhával, ökörrel foglalkoztak. Karcsán egészen a termelőszövetkezet megalakulásáig voltak szürke ökrök, amiknek a körmét kizsírozták, szarvát felpántlikázták az ünnepi felvonulásokhoz, de úgy vitték azokat a vásárra is. A páciniak a tehén/ökör fogatolásakor felültek a fogatra, gyeplővel irányították a jószágot, a karcsaiak vezették a fogatot, gyalog mentek a jószág mellett. Bizonyára a lovak fogatolása is belejátszott, hogy Pácinban 2—3 évtizeddel hamarabb lett általános az ekekapa használata, mint Karcsán. A fentiek ellenére, mindkét település parasztüzemeinek jelentős haszna származott a meghizlalt szarvasmarha értékesítéséből, azonban a karcsai gazdaságok sokkal inkább erre alapozottak voltak, mint a páciniak. (Pácinból a nagyrozvágyi határra adták tavasztól őszig legelni a fiatal tinókat, ha azokra nem volt szükség. Az ún. Sgomó nevű legelőn tartották azokat. Oda vitték a rúgott csikókat is.) A parasztgazdaságok modernizálása érdekében a páciniak téli gazdasági iskolát szerveztek, volt aranykalászos gazdatanfolyam is, meg gazdasági ismétlőiskola. Az állattartásról, tejgazdálkodásról már a második világháború előtt szerveztek tanfolyamot, aminek főleg a tejtermelésben látták hasznát. A fiatal lányoknak eg)' helybeli tanítónő suskó-tanfolyamot szervezett: a suskóból (kukoricacsuhé) papucsot, lábtörlőt, szatyrot készítettek, üveget fontak be vele. A második világháború azonban elsodorta a születő falusi háziipart. Pácinból a 20. század elejétől erősebb volt az elvándorlás is, s nagyobb számban hagyták el a mezőgazdaságot is az ott élők. Az alábbi adatsor — a keresők számára vetítve — azt mutatja, hogy miként zajlott a két településen a közös gazdálkodásig ez a társadalmi mobilizáció. 2® 27 7 Viga 1991. 209-220. 27 1 l'risnyák 2002. 147-170. 27 2 Viga 2003. 85-91. 27 3 Varga G.-né szerk. 1970. 280, 435. 119
