Viga Gyula: Miscellanea museologica II. (Officina Musei 17. Miskolc, 2008)
ELŐADÁSOK ÉS CIKKEK A MUZEOLÓGIAI KÖRÉBŐL
Tájmúzeumok - regionális múzeumok (A lokális és a regionális) I. A muzeális gyűjtemények létrejöttének korszakai csakúgy, mint változó tudományos és kulturális (közművelődési) szerepük a mindenkori társadalom műveltséghez való viszonyát, benne a közös kulturális örökséghez való viszonyulását is tükrözi. Amint Európában másutt is, a közgyűjtemények létrehozásának virágkora Magyarországon a polgárosodás, modernizáció velejárója, vagyis azé a korszaké, amely - látszólag paradox módon - a gazdaság, a társadalom és a kultúra átalakítását tűzi zászlajára. Ugyanakkor felismeri a feudális kori örökség reprezentáns emlékei megőrzésének szükségességét, s - az alsóbb néposztályok, elsősorban a társadalom döntő részét alkotó parasztság kultúrájában felismerni véli a formálódó nemzet közös kulturális örökségét. Ez azonban már a 19. század vége, utolsó harmada, a népművészet fénykora, Európában a nemzeti kultúrák konstruálásának időszaka, benne az annak reprezentálás ára kiválasztott népcsoportok, regionális kultúra-változatok virágkora. 1 Magyarországon számos tényező erősíti ebben a korszakban a néprajzi kulturális örökség múzeumi reprezentációját csakúgy, mint annak a nagy nyilvánosság számára történő bemutatását (Magyar Nemzeti Múzeum Néprajzi Osztályának létrejötte, a Magyar Néprajzi Társaság megalakulása, a millennium, a legkülönbözőbb - hazai és nemzetközi - iparkiállítások, a világkiállításokon való bemutatkozások stb.). Az általuk keltett érdeklődés serkentőleg hatott a vidéki múzeumok létrejöttére is. A néprajzi gyűjtemények létrehozásának másik jelentős meghajtója a trianoni békeszerződés, ill. az annak következtében létrejött, megcsonkított Magyarország és magyarság szembesülése azzal, hogy területének kétharmadával nem egyszerűen több milliós emberveszteség érte, hanem olyan karakteres népcsoportok váltak más impérium részévé, amelyek a centrumhoz képest kevéssé modernizálódtak, s annál erőteljesebben őrizték a - közösnek tartott - nemzeti kulturális örökséget. A magyar néprajzban jószerével máig tetten érhető, hogy a határokon túli magyar csoportok kultúráját archaikusabbnak véli az anyaországinál, s úgy tekint azokra, mint a tradicionális nemzeti kultúra letéteményeseire. (Helyzetükből adódóan ebben sok igazság van, ami nem jelenti azt, hogy ezeknek a csoportoknak az életmódja, társadalma és kultúrája nem változott volna meg alapvetően az elmúlt évszázad során.) Az 1920-as országhatárok azonban valóban sajátos helyzetet idéztek elő a magyarországi múzeumügyben: nagy múltú, s jelentős gyűjtemények váltak egy másik ország kulturális örökségévé. Elegendő itt csupán Kolozsvár és Kassa múzeumaira utalnunk. Az utóbbi elvesztése kifejezetten serkentőleg hatott például Miskolc múzeum- és könyvtárügyének fejlesztésére, aminek célja kimondot1 HOFER Tamás 1989. 59-75.; HOFER Tamás-NIEDERMÜLLER Péter (szerk.) 1988.; FÜGEDI Márta 2001.