Viga Gyula: Miscellanea museologica II. (Officina Musei 17. Miskolc, 2008)

ELEGYES NÉPRAJZI ELŐADÁSOK ÉS ÍRÁSOK

évszakok gombatermésében. Jellemzően néhány fajtát hasznosítottak, ám annál többet ismertek. A gombából készült ételek fontos szerepet kaptak a hagyományos táplálkozásban, s számottevő részét adták az ételeknek is. A hóolvadás után legkorábban megjelenő fagy gomba (Morchella esculenta L.) és a fűzfagomba (sampion, szilvagomba, báránygomba, vaj gomba) (Boletus enteus L.) megtöltve és kirántva, a rizike (fenyőgomba - Lactarius deliciosus L.) leginkább savanyítva volt kelendő. Az értékes tinóru (tinóri, tinóra - Tubiporus edulis Bull.) szárításra is került, de az őszi potypinka (Cliticybe mellea Nahl.) felfűzve való konzerválása is gyakori volt. Levesnek leginkább az úrigomba (Amanita caesarea Scop.) volt kedvelt, a szegfű- vagy harmatgomba (Marasmius oreades Beit.) csirke- és a galambgomba ízletes paprikás és pörkölt alapanyaga volt, de készítettek belőle fasírtot is. A keserű gomba (Lactarius pubesceus Fr.) zsírban sütve volt önálló étel (UJVÁRY Z. 1957. 234-236). A vadkörte (dicska) és a vadalma termését - hasonlóan a termesztett gyümölcsökhöz - feldarabolták és megaszalták. A zempléni hegyvidéken elterjedtek voltak a földbe vájt aszalók: a gyümölcsöt vesszőfonaton (lésza) terítették szét, ami alatt egyszerű, a földbe ásott tüzelőberendezésben fával fűtöttek. A meleg levegő és füst gyorsította a gyümölcs nedvességtartalmának csökkenését. A különböző aszalvány (susinka) nem csak csemegeszámba ment: a zsírtalan böjtös ételek alapanyaga volt, s nyálazónak fogyasztották a fonó asszonyok is (DOBROSSY I. 1969; TREJBAL, J. 1973). A vadon termő bogyók közül a somot és a bodzát lekvárnak gyűjtötték, a mogyorót tésztákba is megvagdalták. Erdei gyümölcsökből italokat is készítettek: málnából, szederből szirupot főztek. Az összetört vadalmára vizet öntöttek, néhány nap után savanykás ivólevet nyertek belőle. A csipkebogyót ma is sokan gyűjtik: a hidegen áttört gyümölcsvelőt (hecsedli) cukorral főzik össze lekvárnak. De megszárítva teának is használják. Szedik a málna, a som, az erdei szamóca és a szeder termését is: nyersen fogyasztják, vagy lekvárt készítenek belőle. (Ez utóbbi főleg a 20. század elejétől, a cukor elterjedésével jött divatba.) A vadon termő növények közül ma is gyűjtik és fogyasztják a sóska levelét: levest, mártást főznek belőle. A torma leveléből ugyancsak leves készült. A hárs, az akác, a bodza és a székfű virágából teát főznek. A 20. század derekának néprajzi gyűjtései - a legidősebbek emlékezete alapján - még az ínségeledelek néhány típusát is rekonstruálták. Gyenge termést hozó, aszályos esztendőkben (pl. 1863-ban) nem csak állati takarmánynak, hanem emberi táplálékként is gyűjtötték a makkot. Héját lefejtették, a kemencében megszárították, a maimocska (kézimalom) kövei között lisztté őrölték. Ezzel igyekeztek pótolni a kenyérliszt egy részét. Háromhuta szlovák lakói a megszárított makkot famozsárban megtörték, a tűzhelyen tepsiben megszárították, és kávépótlónak főzték. Az ínségeledelek között emlegették egyes fafajták fiatalabb kérgét is, amit megszárítva ugyancsak lisztté őröltek és fogyasztottak (SZABADFALVI J. 1983. 98). Az erdei gyűjtögetés archaikus eszköze az 1-2 literes kéregedény (kozup, kazup): a hárs-, nyár-, rakottya- vagy vadcseresznyefa kérgéből lehántottak egy