Viga Gyula: Miscellanea museologica II. (Officina Musei 17. Miskolc, 2008)
ELEGYES NÉPRAJZI ELŐADÁSOK ÉS ÍRÁSOK
nehezen tudták eltartani népességüket. Egészében, az erdőhöz való viszony önmagában egy sajátosan összetett etnológiai problémakört körvonalaz. 9 A Zempléni-hegység belső területei erdőségeinek munkásai a falvak nincstelen (zsellér, gyalog), vagy életképtelen apró parcellákon gazdálkodó rétegéből verbuválódtak. Az igásjószággal nem rendelkezők leginkább fakitermeléssel foglalkoztak, a fogatos gazdák pedig az erdőkből a vasútállomásra szállították a kitermelt fát. Mivel a fakitermelés és ölfavágás főleg ősszel és télen zajlott, nyáridőben kepés aratónak álltak a taktaközi uradalmakban. Az egy faluba való, ismerős favágók bandákban dolgoztak (Mogyoróska, Baskó) vagy partit alkottak (Ohuta). Munkacsapatonként egy fűrész, hosszúfűrész (Ohután pila), a vékonyabb fákhoz pedig kisebb kávás fűrész (mala pil'ka) szolgált, balta minden favágónak volt. Ha faragták is a fát, akkor plankácot használtak. A tarvágás során az egész erdőt kitermelték, ritkításnál, gyérítésnél az egyszerre munkába fogott, kb. 30 méter szélességű nyilasnak csak minden harmadik, negyedik fáját vágták ki. A dőlés irányában a fatörzsön ék alakú nyílást vágtak (alávágás, belékolás, behajkolás), a másik oldalról pedig átfűrészelték a törzset. A terepviszonyok nem mindenütt engedték meg a szekérrel való szállítást: nehéz terepről kézi erővel vagy lóval közelítették a rönköket az utakhoz. Ezt a célt szolgálta a speciális közelítő szán (stelbák) is. A 19. század második felétől a vasútépítések sok talpfát igényeltek: Háromhuta lakói híresek voltak a talpfa (slipper) faragásáról. A vasúti talpfán kívül az uradalmak eladásra bányafa, szőlőkaró, hordódonga, keréktalp, küllők és tetőfedő zsindely faragására is alkalmazták hutai szlovák napszámosaikat. A fogatos gazdák rendszeres pénzkereseti lehetősége volt az uradalmi erdőkből a vasútállomásokra való fa-fuvarozás. Háromhuta szekeresei az olaszliszkai, Mogyoróska, Regéc, Korlát, Vizsoly, Arka és Boldogkő fogatai pedig a boldogkőváraljai állomásra szállították a fát. Az utóbbi három település lakói inkább földművelők voltak, ők inkább csak télen jártak fuvarba. Hóban, jégen a kétrészes, a hosszú rönkökkel fordulni is képes szánokat (vlacsuha, lacsuhás szánkó) használták fuvarozásra. Az erdővidék lakói maguk is kereskedtek a vásárolt, ill. a közbirtokossági erdők fájával. Mogyoróska, Regéc, Fony és Arka lakói a Hernád völgyére és Szerencs környékére, Háromhuta fogatosai pedig a hegyaljai mezővárosokba és a Bodrogközbe vitték értékesíteni a fát. Főleg gabonát, szalonnát, más élelmiszert vagy takarmányt kaptak érte cserébe. Még az 1970-es években is előfordult, hogy a fát közvetlenül cserélték el takarmányra (PETERCSAK T. 1981. 54-55). A tűzifán kívül Tokaj-Hegyalján kereskedtek szőlőkarókkal, hordódongákkal, keréktalpakkal és -küllőkkel. Eladásra leginkább Háromhuta lakói, a hutcisok faragtak. Pesty Frigyes helynévgyűjteményében már az 1860-as években így írtak a három Hutáról: „Lakosai egy része...télen által az erdős hegyekbe ölfa vágással, szénégetéssel, 9 A témát Petercsák Tivadar összegzésének rendjében tárgyalom. Vö. PETERCSAK Tivadar 1981.43-61.
