Viga Gyula: Miscellanea museologica II. (Officina Musei 17. Miskolc, 2008)

ELEGYES NÉPRAJZI ELŐADÁSOK ÉS ÍRÁSOK

FÜGEDI M. 1981. 135-136).

4 Baskó lakói különösen híres ajdások voltak. Úgy tartották, hogy még szekéren ülve sem vették le a háti csomagjukat. S ha a baski asszonyok a piacról hazafelé tartottak, levették a cipőjüket, azt tették az ajdába, hogy ne kelljen üresen vinniük a hátaló abroszukat. Ennek nyomán terjedt el a mondás: „Tartik, mint baskaiak a batyut" (GUNDAB. 1956. 133.) Hagyományos eszközök és eljárások a növénytermesztés technikájában Számos régies munkaeszköz a 20. század derekáig őrizte a hegyvidéki falvak tradicionális földművelésének emlékét. Az ún. háromrészes kerülő faeke - aszimmetrikus vassal - az 1950-es években még fellelhető volt - Árkán turka volt a neve (BALASSA I. 1964. 54.). A félfaekék még tovább fennmaradtak. A közeli földekre V alakú, fából készült, ún. ekelóra. helyezve húzatták ki az ekét. A lejtők és a kisebb földterületek rögét kétágú vagy águskapa fokával törték, a szántókét pedig a szögletes formájú, vasfogú boronákkal. A szőlők meredek partjait órtóka (ortókapa) segítségével művelték meg. Az ekekapa - a sík vidékhez képest félszázados késéssel - csak a második világháborút követően kezdett elterjedni a folyó menti falvakban, a hegyi településeken ma sem jellemző a használata. A gabonafélék kézzel való vetése a nyakba akasztott ponyusból a legutóbbi időkig megmaradt, a hegyekben, meredekebb oldalakon ma is kézzel vetnek. A 20. század elején még a kukorica és a répa magját is kézzel szórták el. Ha sorhúzó után pergették, akkor kapával vágták a földbe a magot. A kapásnövények műveléséhez leginkább a Tokaj-Hegyalj a szőlőiben alkalmazott hegyeslapos szerszámot használták, jellemző északi munkaeszköz-kapcsolataik ellenére (MÁRKUS M. 1964). Hegyaljáról származott a már említett kétágú is. A hegyi falvakban az ún. homonnai sarlók, a hanttörők, a rövid nyelű szórólapátok használata hangsúlyozza a földművelés szlovák, részben keleti szlovák jellegét (GUNDAB. 1976. 36). A sarló-kasza eszközváltás tájainkon hosszú időre elnyúlt: a nagyhatárú községekben az 1880-as években, a hegyvidéki Hutákban csak a második világháború előtt zajlott le. A sarlós aratás emléke a legutóbbi időkig fennmaradt a hegyi szlovák lakta falvakban. A keskeny pengéjű, fogazott élű sarlókat (cigánysarló) Kovácsvágás és Nagybózsva hozzáértő mesterei készítették. A sarlóval levágott gabonacsomó elnevezése liba (a szlovákoknál husa), ebből három adott egy kévét. A sarlós kéve kétszeres mennyisége volt a kaszás kévének. A sarlós aratás időszakában 15 kéve volt egy csomó, két csomó adott egy kereszt gabonát, két kereszt pedig egy kepe mennyiséget. A szekereken hazahordott gabonát a vidék jellegadó építményében, a faluképileg is karakteres cráVökben helyezték el, a szemnyerés ezekben zajlott a cséphadaró segítségével. A gabona nyomtatása inkább csak a Hernád mente német és szlovák nagygazdáinál volt jellemző. A szemnyerés gépesítése a 19-20. század fordulójától terjedt el: először a kézzel 4 A batyuzó lepedőben hátra kötött teher ajda, zajda elnevezése Zemplénben szinte kizárólagos. A magyar nyelvterület északi részén a batyuzás az emberi erővel végzett teherhordás domináns formája volt (PALÁDI-KOVÁCS Attila 1973a. 445).