Viga Gyula: Miscellanea museologica II. (Officina Musei 17. Miskolc, 2008)
ELEGYES NÉPRAJZI ELŐADÁSOK ÉS ÍRÁSOK
árendálni. Visnyó 1841-ben 7/10 részben gróf Keglevich Gábor, 2/10 részben Szepessy Ferenc, 1/10 részben pedig Latinak Gábor birtoka volt. Szilvásvárad szintén a Keglevich grófi család, Dédes pedig gróf Serényi János birtoka volt abban az időben. Bélapátfalva az egri papi szeminárium birtokának volt központja. Abban az időben tehát az uradalmak adtak bérbe legelőt, s nem a falvak (PALÁDI-KOVÁCS Attila 1965. 40-51). 1848 után, az elkülönítéseket követően, az uradalmak szántói, néhol erdei csökkentek, ám a legelői bővültek. Ez a helyzet a korábbinál is inkább a legelők bérlésére szorította a parasztokat (DÓKA Klára 1997. 199, 202-204). A nyaraltató és a makkoltató vándorlások is részint a saját birtoktestek között történtek: pl. Bogács, Mezőtárkány, Szihalom majorsági juhait ősszel felhajtották a makkos erdőkre, Felnémet, Felsőtárkány, Szarvaskő határába. 3 Vannak adatok arra is, hogy a nagyobb erdei legelőket birtokló falvak is fogadtak nyári legelőre idegen jószágot. Sátáról Fényes Elek a következőt jegyezte fel: ,A legelő sovány s főleg juhtenyésztésre alkalmas. Egyéb marháiknak a visnyói Bükkben bérelnek legelőt. " (FÉNYES Elek 1851. IV. 17.). A 20. század első felében Domaháza juhtartó gazdái Bükkszenterzsébetcn, Sáta, Borsodbóta, Csokva, Lénárddaróc növendék marhát nevelő parasztjai pedig Visnyó, Dédes, Szilvásvárad és Mályinka bükki, erdei legelőiből béreltek. A mikófalviak juhaikat kopár határukon tartották, ám igényesebb szarvasmarháikat a mónosbéli és bükkszentmártoni legelőkre csapták. A Bükk-fennsík nyári legelőit az első világháborúig bérelték a Pallavicinibirtoktól Mályinka, Nagyvisnyó és Szilvásvárad gazdái. József-napkor hajtották ki 540-550 darabot számláló gulyájukat, s általában András-napig hagyták azokat a legelőn. Jobbára növendék marhát legeltettek - 1-2 éves tinókat -, meg 2 éves ökröket. Az utóbbiakat a nyári hordáskor hazavitték, de aztán újra visszahajtották őket a legelőre. Itatni a természetes vízállásokra, tebrekre hajtották a gulyát; az állatok a Csurgón deleltek, éjszakázni a Fekete-sárhoz terelték őket (FÖLDES László gyűjtése. Ethnológiai Adattár, 1211/69). Szórványos adatok jelzik, hogy az 1950-es évek végén a Tiszántúlról, Gégény és Nyírlugos juhtartói is felhajtották nyájaikat a Bükkre (SZABADFALVI József 1972. 129-130), ám kutatásra vár még, hogy megjelent-e az Alföld állattartásának takarmánybázisaként a Bükk erdősége. Sokkal inkább a Bükk-vidék térségei között egyenlítette ki az állandó vagy időszakosan fellépő legelőhiányt, egyszersmind több állatfajta legeltető tartásának biztosítva fülegelőt. Jelentős volt az erdei kaszálók fütermésének hasznosítása is, ami a 19. században egyértelműen a jószág téli istállózása felé hatott. Ám a fütermő terület kétféle hasznosítása nem vált el élesen egymástól. Például, amikor 1869-ben a diósgyőri lakosok arra kérték az erdőhivatalt, hogy az általuk bérelt kaszálóról a juhtartást tiltsa ki, az erdészet a kérést - a szárazságra hivatkozva - megtagadta, s jelezte, hogy a bérlőket a fűtermés csak az első kaszálás idejéig illeti meg. Az 3 Ezúton köszönöm meg lektorom, PALÁDI-KOVÁCS Attila hasznos tanácsait, fontos kiegészítő adatait.
